Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Brickner Balázs: Képek
A festő a váróteremben ül. Kezében gyűrött, színes újságot tart, de a szeme másutt jár. Nem érzékeli az időt, sem a végtelen pillanatokat. Mintha minden azonnal múlttá válna. „Járt a templomban azóta?” - kérdezi az orvos kedvesen. Előtte az asztalon viaszos fényű, mélyzöld levelű növény. A virágcserép mellett olcsó töltőtoll hever. A festő lassan, törött szavakkal válaszol. Mondatai olyanok akár a feketével tört színek a vásznon. Az orvos mégsem bor- zong meg a feső szavaitól. „Miért keresi az igazságot?” - kérdi az orvos mosolyogva, azután az emberről beszél. Arról, hogy az emberek mitől boldogtalanok. Nem lélekról beszél, csupán személyiségről. Nem igazságról, hanem helytállásról. Nem szeretetről, hanem boldogulásról. A festő hosszan, türelmesen hallgat. „Ezt vegye be esténként” - mondja az orvos, és egy üvegecskét nyújt át a festőnek. A festő feláll, és elmegy. Helye nem soká marad üresen. A festő a városban jár. Alakja ferde ívbe hajlik. Délutáni nap hasogatja árnyékokkal az utcát. A téren kisebb tömeg ácsorog. A tömeg vidám, noha árnyékban állnak. Dalokat énekelnek, a dalokat egy lány gitáron kíséri. A festő a tér széléhez ér, s egy padra ereszkedik. Előveszi a vázlatfüzetet, és a nappal szemben rajzol. Az ének, vagy a gitár hangja nem zavarja a munkában. Előbb az utcát rajzolja le, azután a házakat. A hófogókat, a kéményfedelet és az ereszcsatornát is lerajzolja, noha száraz, nyári nap van. Csak a város emlékeztet a télre, nem az idő. A tél és az eső minden pillanatban jelen vannak a város által. A tömegből emberek válnak ki, és a festő felé tartanak. Az egyikük a padra ül, a másik a festő elé áll. Eltakarja a házakat, s a napfényt is a festő elől. Hosszasan beszélnek a festőhöz. „Ha már nem akarsz Jézusról beszélgetni, legalább énekelj velünk” - mondja az egyik lány a pádon. A festő nem válaszol. Az idegenek tovább beszélnek. Egyikük sem pillant a vázlatfüzetbe. A lány már-már megérinti a festő kezét. A festő önkéntelenül is félrehúzódik a pádon. Az idegenek arról beszélnek, hogy Jézus az, aki az ő közösségüket összetartja, s eközben a társaikra mutatnak. Az énekszót közben felváltja a kacaj és a kiáltozás. ,A város tart össze mindannyiunkat” - feleli a festő komoran. Feláll, és sietve eltávozik a térről. A festő hazatér. Ajtaja nyitva áll, ahogyan hagyta. Az előtér árnyékterében a pap ül, és a festőt váija. A festő kitárja az ajtót, de csak a zaj áramlik be, nem a fény. Odakinn villamos zakatol, és busz csenget a megállóban. A sínek fémesen csikorognak a kerekek tömege alatt. Sietség emberi hangjai is felszűrődnek a lakásba. „Nem festék többé, hiszen megmondtam már” - mondja a festő. A pap feláll, és egy lépést tesz felé. Óvatos, kimért szavakkal felel. Nem várja, hogy a festő megfesse az apostolokat. Semmit nem vár tőle, mégis eljött hozzá. Az előleget sem kéri vissza, a festékek árát. A lányról kérdez, de a festő nem válaszol. ,A falak fehéren is sugározzák majd a tempóm üzenetét” - mondja a pap csalódottság nélkül. ,Avval, hogy nem törik meg rajtuk a fény?” - kérdi a festő zavartan. Avval” - feleli türelmesen a pap. A festő bort tölt. Együtt boroznak, mint hetekkel ezelőtt a hosszú ebédek után. 1223
