Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Brickner Balázs: Képek
A festő hanyatt fekszik a díványon. A lány az ablak előtt áll, és a várost festi. ,Felhangosíthatom a televíziót?” - kérdi a lány. A festőt nem zavarja a televízió, sem a lány. Száradó festékei lassan fogynak a tubusban. Némelyik akár a kifli, hajlik kétrét az ecset előtt. A festő felül, s egy könyvet vesz elő. A könyvek, akár a halszálkák sorakoznak a polc gerincén. Néhány légy száll fel, s keres új pihenőhelyet. „Mit olvasol?” - kérdi a lány, de nem pillanat fel a vászonról. „Gogol életét” - mondja a festő. A lány felnevet. A hangja mintha megváltozott volna, már nem a régi egémevetés. A festő arra gondol, hogy tán épp ő vette el. Miért nem a Szentek életét olvasod, vagy az írást?” - kérdi a lány szemrehányás nélkül. „Az az idő már nem jön el többé” - mondja a festő szárazon. v{/ Aranysárga délután. A forróság leereszkedik a házfalakon. A csend mintha a forróság nyomán járna. Az ablakok lélegzet nélkül fekszenek a sötét függönyökön. A festő és a lány a várost járják. Lassan haladnak a forró kövön, mégsem céltalanul. „Annyi város létezik, ahányan lakunk benne” - mondja a lány. „Hát nem ez a legcsodálatosabb?” A festő nem tudja a választ. Attól fél, hogy számára is annyi város létezik, ahány pillanat, ahány álom. Mégsem képes követni a várost. A reklámfényekre gondol, és a házakra. A város múlt a jövőről. Hát az ember? A festő összezavarodik, és megszorítja a lány kezét. „Fáj” - mondja a lány halkan. A lány kinn várakozik. Előtte alacsony asztal, az asztalon színes, gyűrötté olvasott újság. A festő belép a szobába, s kezet fog az ismeretlennel. A festő egy székbe ül az ismeretlen elé. Közöttük széles íróasztal. Mindenütt növények tágítják a teret. A festőt elkápráztatják a zöld árnyalatai. A festő és az orvos felváltva beszélnek. Az orvos arcán egyszerű, hétköznapi mosoly. Arcvonása mégsem olyan, mint a papé. ,Az igazság keresése sok életet tönkretett már” - mondja az orvos békésen. A festő rövid, szaggatott mondatokat mond az életéről. ,A szépséget keresem, nem az igazságot, hiszen festő vagyok” - mondja a festő. Az orvos széttárja a karját. A festő átnéz az orvoson, de nem lát el felette. Az orvos hosszú, különös mondatot mond melyben egyszerre hangzik el a szépség, a jó, a szeretet, a boldogság és az igazság. A festő megjegyzi a mondatot. Úgy érzi, lemondás lakozik ebben a mondatban, nem biztatás. „Folytatnia kell a munkát, hiszen ön egészséges” - mondja az orvos búcsúzóul. ,Helyt kell állnia ebben a kihívásban.” \V A műterem nyári fényben úszik. A tető ablakain beözönlik az elvonult zápor szele. A festő a friss illatokban fürdik inkább, semmint a fénysugárban. A padlás terét látogatók teszik mozgalmassá. Két férfi áll a festővel szemben az ablakok előtt, kezükben pohár. A viaszszínű asztalon őszi gyümölcsök megelőlegezett halma hever. A magok csontfehér tálkában pihennek. A televízió süketen és vakon hever egy polc tetején. „Látom, jobban vagy már” 1220
