Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Brickner Balázs: Képek
feltett arcfestéke elkenődik. „Ha nem vigyázol rám, még valami őrültséget teszek” - mondja kétségbeesetten. A festő nem felel. Lehajtja a fejét, s megvárja, míg a lány elmegy. Anélkül megy be a templomba, hogy közben hátrafordulna. A mellékhajó hajnali, súroló fényben fürdik. A templomot betölti a forró enyv és a festékek illata. A festő lázas sietséggel dolgozik az állványon. Vidám, tavaszi színeket kever a széles ecsetekkel. Az ikonok világos, már-már vakító fényben állnak. Valaki közeleg a festő felé, a márványlapokon hallani a cipőtalp ritmusos koppanását. A festő érzi, hogy nem a pap látogatja meg ismét. Hátrafordul. „Nem lehetsz itt egész nap ennivaló nélkül” - mondja a lány köszönés helyett. Szendvicseket vesz elő, és egy zöld termoszt állít melléjük. Szalvétát terít a deszkára. Az ennivalót odakészíti a festőállványra. „Sosem eszem munka közben” - mondja a festő. A lány felül az állványra, a festő elé. A lábát hintáztatja, akár egy kisgyerek. Hátát a templom falának dönti. Feje csaknem az életnagyságú freskó szegélyéig ér. ^Hányszor mászol fel és le egy nap?” - kérdi a festőt. A festő nem válaszol. Órák telnek el így. A pap dél felé tesz látogatást a templomban. „Látom, modell után fest” - mondja a pap a festő mögött, és felnevet. A festő összerezzen. A lány feláll, és kávét tölt a papnak a zöld termoszból. A pap lassan kortyolja a gőzölgő italt. Halkan beszélgetnek a lánnyal, nehogy megzavarják a festőt a munkában. A pap, a lány és a festő együtt ebédelnek. A parókiára már nem hatol el az enyv mindent betöltő, bódító szaga, sem a festékeké. A festő belefeledkezik az egyszerű ételek ízébe. A lány könnyeden, vidáman társalog a pappal. ,Házakat szoktam festeni, és templomokat.” - mondja a lány dicsekvés nélkül. Hát arcokat? Arcokat sosem rajzol, kislány?” - kérdi a pap kedvesen. A lány megvonja a vállát. „Az emberek nem érdekelnek, csak a város” - feleli. A festő önkéntelenül is felnéz egy pillanatra. „Mért a várost?” - kérdi ismét a pap. ,A város szent” - mondja a lány. „Szent, hiszen maga köré gyűjti az embereket.” vl> A festő, amíg a színek az alkonyat fényébe nem olvadnak, fest az állvány tetején. A sötétség lassan beóvakodik a festett ólomüvegtáblán. Gyertyák sem égnek, hogy árnyékokat vessenek elé. A festő sietve összecsomagol. „Egész nap rám sem néztél” - mondja a lány. „Egy szavadba kerül, és nem látsz többet.” A festő nem felel. Egyenletes iramban halad hazafelé. Nem emlékszik, mikor hagyta ott a lány. Lépései magányosan konganak az utcakövön. Visszafordul a kapualjban, de az utca üres. Felmegy a műterembe, italt tölt, és ruhástól a díványra veti magát. _>v__ A festő nem bizonyos abban, hogy álmodik-e, vagy ez mégis a valóság. A Duna- parton áll, a budai oldal rakpartkövén. Mégsem ismer a városra. Hóna alatt 1217
