Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - Brickner Balázs: Képek

mellélép, és a vállára teszi a kezét. Mindketten a vakító, fehér falat nézik, a szentek néhai és leendő' helyét. „Látnom kell, hogy milyenek voltak a képek azeló'tt” - mondja a festő'. A pap nevet, és azt mondja, hogy a régi képeknek immár semmi nyomuk nincsen. Jutnom kell az arcokat, amiket festeni fogok” - mondja a festő' ismét. „Látnom kell a bőrük színét, a szemük fehérségét.” A pap a szentekről beszél, az életükről. Jeromosról, Johannáról, Pálról. Arról, hogy miképpen haltak meg a vértanúk. „Nekem az arcok kellenek, atyám, nem a történetek” - mondja a festő elkeseredetten. „Olyan lesz az arcuk, amilyennek fested őket, fiam” - mondja a pap nyugodtan. A hangja akár egy fagott. ,Neked adom ezt a könyvet a szentek életéről. Látni fogod a tekintetüket, ha majd megismerted a sorsukat”. A festő elveszi a könyvet, de a kétségei nem oszlanak el. Leül az állványra, és a kezébe veszi a kötetet. A pap elköszön, és visszasiet a parókiára.

A festőt elnyomja az álom, s a város abban a pillanatban megelevenedik előtte. Alacsonyan repül a házak között, mint egy apró madár. Nincsenek árnyékok, mintha mindenhonnét a napfény áradna. A boltok úsznak a fénysugárban. A színek nem valóságos színek, hanem a túláradó fény visszavert színei. A fehér vakít, akár a napon felejtett csont. A fekete mély akár a templomi gyertyák korma. A festő olvassa az élesen kirajzolódó feliratokat. A képek, az üzletek és a lakóházak sorra követik egymást. A festő befogadja a képeket, ám nem érti őket. Mintha filmvászon előtt ülne. A gyönyörűség túlárad benne, mint a fény. Tudja, hogy járt már ebben a városban, mégsem ismer rá. Csak az anyagot ismeri fel a városban, nem az összefüggéseket. „Még mindig nem festetted meg a várost” - mondja a kar. A festő nem felel. Hallgat a szépségről, amit a városban kutat. A szárnyai egyre nehezülnek. A járókelők észreveszik őt, és kinyújtják felé a kezeiket. A festő kétségbeesetten erőlködik, de egyre csak zuhan, zuhan. Végtagjai akár az ón, vagy a gránit. Az alakja, a szelleme sem légies már. Az emberek megragadják a lábát, és lehúzzák a földre. A tekintetük közömbös, mintha álarcot viselnének. A festő mégis megrémült, és felkiált.

„Már megint azt álmodtad?” - kérdi a lány, és hozzásimul a festőhöz.

Éjfél van, vagy talán hajnal felé. A festő egyedül áll a műteremben. A szín kiürült, csak az elszívott cigaretták csikkjei árulkodnak a társaságról. A festő körülnéz, és visszaállítja a festőállványt az ablak elé. Az üres vásznat csak az utcai lámpák fényei világítják be halvány, sárgás fénnyel. A padlástér is sárgás fényben úszik, akár a kicserzett bőr. Valaki csenget odalenn. A festő ajtót nyit, a kapu előtt a lány áll, akivel táncolt. „Andreának hívnak” - mondja a lány. ,A név nem fontos” - feleli a festő. „Csak az fontos, ami nem lehet mindannyiunké.” „Megmutatom a képeimet” - mondja a lány. „Éjfél után?” - kérdi a festő. A lány felmegy a műterembe, a festő fáradtan követi. ,Arcokat sosem rajzol?” „Csak a házakat. A várost” - mondja a lány, és elveszi a férfitól az albumot. Leheveredik a díványra, és behunyja a szemét. ,Jó magánál” - mondja egyszerűen. A festő leül a dívány szélére. A lány átkarolja, és megcsókolja. A festő feláll, eloltja a villanyt, és a lány mellé fekszik.

1214