Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - Brickner Balázs: Képek

A pap kezet nyújt. A keze forró, és száraz. „Dicsértessék” - mondja a festő könyörtelenül. Hosszú csend, mintha csak a gyertyák égnének, izzanának, vakon, feketén. Még nedves a kövezet, de a festő nem kerüli ki a tócsákat. A szobrokról cseppekben hull az esővíz, s megkoccan az olcsó vödrök fenekén. A festő, mintha vér csepegne, nézi. Néhol állványok csonttornyai szelik ketté a teret. Vakolathalmok hevernek az állványok alatt. Az állványok tetején is vödrök sorakoznak. A pap megáll, körbemutat. A festő követi az ujjait, s a képek üresen maradt helyére szegezi a tekintetét. A fal sok helyütt a terméskövek mélységéig leomlott. „Egy sem maradt épen?” - kérdi a festő. .Mind odalett” - mondja a pap fáradtan. A festő leül, de iszonyat helyett csak ürességet érez. A pap látja az ürességet a tekintetében, de nem szólal meg. Lepihen a zsámolyra a festő mellé. Percek telnek el céltalanul. „Az ott Szent Margit volt” - mondja azután a pap. „Szent Margit” - ismétli a feső szenv- telenül. Azután újabb, immár hosszabb csend. Az idő, mint az esőcsepp, pereg. Azután a festő feláll. A pap is feláll, s ott állnak az árnyékban, az ázott csendben. A festő egy pillanatra a pap szemébe néz. „Akkor holnap” - mondja halkan a pap. A visszhang megtörik az állványokon. A festő nem válaszol. Megfordul, kisiet a templomból, hazafelé. Italt tölt, s nézi a várost a nyitott ablakon át.

A festő álmodik. Az álom nem rémiszti el, hisz ébren sem keresi soha a valóság bizonyítékát. Tudja, hogy van egy másik álom, amelynek neve valóság. A város felett repül álmában a festő. Karjait kiterjeszti, mintha angyal- szárny volna. A karja ezüst, mégis könnyű, akár a toll. Lenn arctalan férfiak és nők menetelnek. Nem tekintenek fel rá, pedig ő felettük suhan. „Miért nem fested meg a várost?” - kérdi egy hang. „Rettegek a házaktól” - feleli a festő egyszerűen. A hang elhallgat. Sosem álmodik arcokról, hisz az a valóság. Arcokról álmodnia nincs ok, nincsen alkalom. Mégis becsapja az álombéli hangot. Azután felébred. Nincs verejték az arcán. Felkel, s elhúzza a függönyt a város fényei előtt. Még nem jött el a reggel. Az idő lassan pereg a festő várakozása által. Elsőként a házak ébredeznek. Azután vörös, őszi színekkel haj- nalodni kezd.

Az asszony reszketve áll a műteremben. Hideg van odafönn, nem a képek látványától reszket. A nap még nem tornászta magát a kémények fölé. A festő takarót terít az asszonyra. Sem ő, sem a lány nem álmot álmodik már. A takaró durva, mégis meleg. Az asszony felnevet. „Hisz felöltöztetsz, te buta” - mondja szemrehányás nélkül. A hangja is reszket, nemcsak a karja, a combja. A férfi hosszan nézi a lányt a szürke pokróc alatt. Nem a testére, csak az arcára kíváncsi. Tekintete felkúszik a szája szegletén egészen a homlokáig. Odalép a vászon elé, ahol a beszáradt festékek sorakoznak. Kármin a cinóber után, cinóber a kármin előtt. Tétován nézi a vásznat, azután visszaül a dívány szélére. Nem festi meg a lányt. A lány melléheveredik. A festő felkel, lebotorkál a lépcsőn. A szenesvödörbe szenet lapátol, és befűt. Nyár van, mégis minden olyan hideg. A meleg lassan szivárog felfelé, úgy tűnik, mintha a délelőtt melege áradna szét a műteremben. A festő vissafekszik a lány mellé.

1211