Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Millecentenáriumi mellékletünk - Vásáry István: Középkori elméletek a magyar őshazáról
feljebb az írott latin források sorai között maradhatott fenn, sokszor a szerzők szándéka ellenére. Az elmúlt kétszáz év magyar tudományosságában nem véletlenül folytak nemegyszer végeláthatatlan viták arról, hogy a honfoglalási „nemzeti hagyomány”-ból mi és milyen mértékben őrződött meg középkori krónikáinkban. Beszélhetünk-e egyáltalán olyan sajátos magyar történeti hagyományról, mely eredeti volt torzított formában fennmaradt krónikáinkban? A filológiai és történeti vizsgálatok hosszú sora tisztázta, hogy a magyar eredetmítosz egyes részletein és pár néven kívül koherens és autentikus magyar hagyomány nem őrződött meg. Ez a kevés, keresztény kontextusban sokszor értelmét vesztett vagy torzult hagyomány is azonban értékes híradója a honfoglalás előtti magyar hagyománynak. Alulértékelésük éppúgy hiba lenne, mint kritikátlan túlértékelésük. ii. A középkori történetírás szemléleti keretei A középkori világképből adódó világszemlélet alapvetően meghatározta a középkori krónikák tárgyalási módját. E világszemlélet két alappiléije közismerten a görög-római antikvitás és a kereszténység volt. Az előzőből fakadt az a szemlélet, hogy minden „barbár” népet, mely a korbeli felfogás szerint már a Don folyótól keletre kezdődő Ázsiából tört elő Európa felé, a Kr. e. 5. századi Hérodotosz nyomán szkítáknak vagy szkíta-utódoknak tartott. A keresztény szemlélet pedig bibliai genealógiákat konstruált oly módon, hogy az újonnan megtért barbár népek uralkodói bibliai szereplőkhöz kapcsolta így könnyítve meg e népek tudati beilleszkedését az európai keresztény univerzumba. A magyarok esetében is, e két szellemi reflex kezdett működni, mikor magyarázatot kerestek a magyarok eredetére. Természetesen a középkori szemlélet e két alappillére nem volt statikus, konkrét tartalma változhatott és változott is. így aztán nem meglepő, hogy a középkori őshaza elméletek vizsgálata inkább a középkor eszmetörténetébe enged bepilllantást, semmint a szóban forgó nép tényleges korai történetébe. A középkori máz lefejtése után ugyanis rendre nagyon sovány az, ami tényleg „nemzeti hagyomány”-nak tarthatunk. Scythiá-val mint a magyar őshaza alap elnevezésével külön fogunk foglalkozni áz iv. részben, viszont a középkori krónikák keresztény szemléletéből fakadó fiktív bibliai genealógiákról most ejtsünk néhány szót. A bibliai elbeszélés szerint csak Noé, felesége és három fia élte túl az Özönvizet, tehát az egész emberiség Noé három fiától, Sómtól, Hámtól, Jáfettől és ezek utódaitól származik.4 Az egyes népeket Noé egy-egy fia leszármazottjának tartották, Bizonyos hierarchikus rend szerint: a későn érkezett barbár népeket Noé harmadik fiától Jáfettől eredeztették. A szkítákat először a zsidó háború híres történetírója Josephus Flavius (Kr. u. 37/38-95) kapcsolta Jáfet második fiához Mágóghoz.5 * Mivel később minden keleti nomád népet a szkíták utódainak tartották, automatikusan mindegyik ősatyjául Jáfet fia Mágógot tekintet4 Gén. 9: 18-19: *Erant ergo filii Noé, qui egressi sunt de arca, Sem, Cham, et Japhet: porro Cham ipse est pater Chanaan. Tre isti filii sunt Noé: et ab his disseeminatum est omne genus hominum super universam terrain«. Noé fiainak további genealógiáját 1. Gén. 10: 1-32, I. Krón. 1: 4-27. 5 Ioseplius Flavius, Ant lud. 16, 1: »MaytDyna 8e xoua 'an auxou Mayrayaa ovofiaaöevxaa (DKÁae, iKuöao 5e D7C auxou [sc. a Graecis] 7i<j)Ooayopeuo|i£vouo« (Flavii Iosephi Hebraei Opera Omnia Graece et Latiné ... Curavit Frandscus Oberthür, Lipsiae 1782, tom. I, 40). 1129
