Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10. szám - Kiszely Gábor: II. ... és elhal az isteni hang

cseinek Rómába hurcolását ábrázoló jelenetet sokan méltán emlegetik áttörésként. Ihletett mester műve, annyi bizonyos, aki lélegzetelállítóan értett a fényhez, a tudatos, festó'i téralkotáshoz. Az előre dőlő', teher alatt roskadozó testek eleven erőt sugároznak, itt nyoma sincs a kiszámítottságnak, mesterkéltségnek, az elmosott háttér előtt a vibráló ámyfoltok lenyűgözően sugallják a mozgást, a lendületet, a pillanatok törekedeiben végbe menő' változást, vagyis az időt. A festőiségnek e fajtája immár tipikusan római.

Traianus majd Hadrianus uralkodásának idejét, a 98-ban kezdődő negyven esztendőt sokan nevezik az Impérium fénykorának. Ekkor válik a relief valóban érett művészetté. Ékes bizonyítéka ennek Traianus beneventói diadalive, rajta a damaszkuszi Apollodorosz, összefoglalván a császár uralkodásának történetét, mesteri fényhatásokat ér el, s bámulatos térillúziót kelt a formák alámélyítésével, vagyis azzal, hogy nem sajnálja a fúrót s derekasan az alakok mögé farag, miközben gondosan ügyel az arányra és a részletek visszafogott realizmusára. Hasonlóképpen nemes mű Traianus oszlopa, ámbátor angyalszárnyak nélkül aligha csodálható meg teljes mivoltában. Aki híján van e tartozéknak, vigyen magával katonai távcsövet. Igaz, idővel majd’ leszakad tőle a karja, ám olyasmit láthat a 110 körül készült, több mint 2500 szereplőt felvonultató, kétszáz méter hosszú jelenetsorból, amit csak kevesen. Könyörtelen józansággal ábrázolják itt a dákok elleni hadjáratok gyilkos poklát, a természettel való emberfölötti viaskodást - iszonyú diadal a hídverés a Dunán - s a legyőzöttek sanyarúságát. A képszalag úgy szól igazat a háborúról, mint a verizmus lelkületűben fogant szobrok az emberi alantasságokról.

Feltűnik rögtön, milyen laposak a figurák. Persze, hisz annak idején kifestették őket. A háttér viszont, amelyhez matricaként tapad valamennyi, egyáltalán nem semleges s még kevésbé absztrakt. Lépten-nyomon tűnnek fel települések, hajók, fák, falak, sőt, legfelül még háziállatok is, a deportáltak jószágai. Az épületek mindegyre a térbeliség látszatát keltik, s az alakok közt igen sokat szemlélhetünk meg elől-, valamint hátulnézetben.

Az oszlop csupán egyik ékessége volt a Város legpompásabb császári fórumának, ahova belépve két hatalmas oszlopcsarnok előtt haladtunk el a téren, mögöttük egy-egy félkörívű építmény; az északi még megvan, igen könnyű benne eltévedni olyannyira, hogy az ember hamarosan egy Fellini- filmben érzi magát. A bejárattal szemben a gyönyörű Basilica Ulpia állt, emeletéről kellő magasságban gyönyörködhetett mindenki az obeliszk felső szalagjainak részleteiben. Odalent jobbra a görög, balra pedig a latin nyelvű könyvtár várta az olvasókat, s mindezt az isteni Traianus pódiumszentélye zárta le. Sokak szerint itt, a tér eme rendezésében ölt alakot a szabályosság iránti érzék, a világbirodalom megalkotásához szükséges szubsztancia.

A 117-ben trónra lépő Hadrianus felhagy a terjeszkedéssel, kerüli a háborút, még néhány újonnan szerzett keleti tartományt is felad a békesség kedvéért, és inkább gazdasági kérdésekkel foglalkozik valamint az utazással. Mindemellett szenvedélyes építész, és szobormegrendelő. Kivált Antinooszt kedveli, akihez meglehetősen sajátos kapcsolat fűzi; elvesztésekor - az ifjú, a Nílus hullámaiba fulladt - várost alapít a tragédia színhelyén. Az Impériumot pedig elárasztják az Antinoosz-másolatok. A Vatikánban álló példányon, akár a Nápolyban látható eredetin, tüstént feltűnik, hogy bizony Praxitelész szol1106