Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Kiszely Gábor: II. ... és elhal az isteni hang
Jóllehet a Köztársaság idején törvény, a ius imaginum tiltotta a képmásállítást, a magasabb tisztségek betöltőinek holtuk utáni megmintázását idővel engedélyezték. Eme kezdetben viaszból készült, festett s hajjal is borított micsodák rendkívül nagy hasonlóságot mutathattak a londoni Madam Tussaud-féle Rémségek kamrájában megszemlélhető guillotin lenyisszantotta fejekkel, mivel az ősök kultuszának ápolása jegyében modellként halotti maszkot vetettek az elhunytakról. A szépen szaporodó viaszfőket ünnepélyes alkalmakkor menetben hurcolták keresztül-kasul a Városon, minek okán ezek annak rendje s módja szerint hamar tönkre mentek. Ennélfogva idővel áttérnek a bronzra meg a márványra, a megmunkálás módja azonban akkor sem változik, amikor már élőket is megörökíthetnek. A capitoliumi Konzervátorok palotájában álló Barberini-patricius - hóna alatt a két üstökkel - bizony aligha vonzó jelenség, sőt, határozottan ronda, ámbátor ez sem von le a mű esztétikai értékéből. A valóságnak e szépítés nélküli, kíméletlen visszaadását nevezik majd verizmusnak; a szigorú, rideg, olykor gátlástalan és kegyetlen fizimiskák többsége ragyogó alkotás. Azon persze érdemes elgondolkodni, ugyan mifélefajta érzelmi sivárság és ízlés dívott abban a világban, ahol a csúfság ily leplezetlen megjelenítésé számíthatott ideálnak. A szomszédos görögöknél, egykét kései hellenista alkotást kivéve, mindvégig az emberi szépség felmutatása az egyik főparancs. A Krisztus előtti 3. század vége felé kezdődő hódítások közepette szerfelett terjed a műkincsgyűjtés láza. Éppenséggel van hónán rabolni; elsőként Syracusát fosztják ki 212-ben, majd következik Magna Graecia, Korinthosz, Makedonia, Athén és Pergamon. Tehetősebb körökben szinte eszelősen majmolják a görögöket, és hiába kel ki Cató „e fölösleges és öncélú” sznobizmus ellen, ugyancsak gyarapodnak a magánkollekciók. Eleinte a zsákmányolt, majd pedig a helyben előállított munkákkal. A Város elszaporodó görög műhelyeiben, kevés kivétellel, mechanikusan másolják, utánozzák a klasszikus hellén művészet jeles alkotásait. A mesterek anyagból vagy viaszból formázzák meg a mintát, amelyet a segédek hada dolgoz ki és sokszorosít igen serényen, hamarosan állami megrendelésre is; fellendül a kivitel, s ennek köszönhető, hogy az iparág termékei mindmáig megtöltik múzeumainkat. Mert amit a nagy korok műveiből ismerünk, az bizony jórészt „copia romana”. Nem szégyen az, feltéve, ha tehetséges volt a névtelen másoló. A Diocletianus egykori termáiban működő Terme-múzeum Mürön-féle Diszkoszvetője például ihletett szellem munkája, a művész pontosan tudja, hány hajszálnyit tehet hozzá s vehet el belőle. A Vatikán Biga-szalonjában erőlködő Diszkobolosz viszont riasztó antitalentumtól származik. El sem merem gondolni, mi volna, ha csupán ez marad meg, mint a szerencsétlen Pheidiasz Pallas Athénéjének állítólagos kópiája, az athéni Nemzeti Múzeumot elcsúfító rém, a vízfejű, Flosshilde alkatú díjbírkózó. Az ilyen gyászos félresiklások hál’Istennek igen ritkák, s méltán mondhatjuk, hogy a római műhelyek termékei az Impériumot elárasztva, emberek százezreit nevelték látásra. Ezt kívánta például André Malraux is, amikor a hatvanas évek végén elvállalván a kultuszminiszteri tárcát, a Louvre műkincseinek másolataival díszíttette a párizsi metró állomásait. És senki sem rondította össze őket, holott épp dúlt a forradalmi időknek kijáró divat, a festékkel, sőt hegesztőpisztollyal készülő falfirka. Az egyik legismertebb iskolát a Dél-Itáliából származó Paszitelész vezette, 1103
