Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Kiszely Gábor: II. ... és elhal az isteni hang
KISZELY GÁBOR II. ... és elhal az isteni hang A RÓMAI KÉPZŐMŰVÉSZET NYOMÁBAN A Szent Pál-kapunál, megérkezve a „falakon belülre”, keresztet vetek. A kocsi leér az Aventinus pereméről a Circus Maximus mentén a központba vezető útra, szemben, a gyöngyházfényű ég alatt, egy üdvözlés erejéig felbukkan a San Pietro kupolája, jobb felől a Santa Maria in Cosmedin naspolyszín temploma az Igazság szájával, nem messze tőle Janus dérszürkén pattogzó diadalíve, mögötte az Urbs egyik legkisebb bazilikája, a San Girogo in Ve- labro, ahol vörös macskát lehet etetni, balra, a Vesták kör alakú szentélye után, Crestentius téboly sugallta palotája, a kanyarban, a Tarpei szikla tövén elsötétülő íveivel Marcellus színháza némán-súlyosan, majd egy villanásnyi fordulatban a Capitolium, s már ott sodródunk a Piazza Venezia egymásba szakadó örvényeiben, miközben Császári fórumok útjának végén másodpercek töredékére olajsűrű mozdulatlanságában megállítja az időt a Colosseum. Valóban itt vagyok. Itt, immár majd ezer éve. S legalább ennyi kellene még, hogy tényleg megismerjem Várost. Kezdettől fogva ellenállhatatlan erő vonz az itteni csőrepedésekhez és útbontásokhoz, hisz ilyenkor utolsó csodálója lehetek egy faldarabnak, lépcsőfoknak, egy marék mozaiknak, amely irgalmatlanul széttöretik a munkálatok közepette. Ez a láthatatlan Róma. Ott rejlik látható templomai, palotái, terei, elsüllyedt ugyan, ám lényege, az alkotó szubsztancia - s az évszázadok pusztításai közepette mindig újra és újra akadtak, akik tudták, mit jelent - töretlen, és lépten-nyomon megérint. Ettől sokan elbizonytalanodnak, kivált ha szeretnék megfejteni, hiszen merő igazság, hiába szemlélik a kiásott romokat, nem lesznek tőle okosabbak, mert bizony nehéz odaképzelni rájuk a hajdani csarnokokat, szentélyeket, könyvtárakat. Akkor hát mit tegyünk? Látható nyomokként végezetére elégséges számú szobor és dombormű maradt fenn. Tudni való persze, a római képzőművészetet sokan mindmáig az árkádiai Pánhoz hasonlítják, mondván, tisztázatlan eredetű, rút dilettantizmus, harsány semmitmondás, amely válogatás nélkül üzekedett más kultúrákkal. Tagadhatatlan, e kecskelábú, szőrös, farokkal s szarvakkal elcsúfított s szerfelett nagytermészetű istenségnek már a származása sem valami megnyugtató. Állítólag Penélopé Odüsszeuszra várva hozta a világra, a kezéért versengő kérők buzgó együttműködésének gyümölcseként. Arról már jóval kevésbé szól a fáma, mennyire kedvelte a zenét, hogy kézségesen segédkezett a vadászoknak a zsákmány meglelésében, sőt nyájat őrzött s méhkasokat gondozott. Az athéniak pedig egyenesen neki tulajdonítják seregeik mailül
