Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Pomogáts Béla: A magyar emigráció mandátuma
vánul meg, hogy érdeklődéssel figyelik a hazai változásokat, gyakrabban járnak haza, sőt igyekeznek valamiféle „kétlaki” életformát alakítva szabadságukat mindig idehaza tölteni, nyugdíjasként idehaza is élni, vagy éppen véglegesen hazatérni. Abban is megnyilvánul ez az elkötelezettség, hogy a nyugati világban élő magyarok (és magyar szervezetek) tevőlegesen segítik a rászoruló kárpát-medencei magyarokat. Már korábban számtalan erdélyi, kárpátaljai, délvidéki segélyakciót szerveztek, gyógyszerekkel, kórházi felszereléssel, könyvekkel látták el például az erdélyi magyar egyesületeket, iskolákat, egyházi közösségeket, és technikai eszközökkel az ottani kultúrális műhelyeket. Ez a küldetésük nem szűnt meg a közép-európai rendszerváltozások után sem, és ennek a küldetésnek a további vállalása jótékony szerepet tölthet be az emigráns közösségek belső szolidaritásának fenntartásában, a jövőjének alakításában is. A nyugati (főként az amerikai) magyarság mára mindazonáltal némi identitásválságba került: bizonytalannak érzi magát, keresi a lehetőségeit, a tennivalóit, és nemigen tudja, hogy miként volna folytatható az az emigrációs munka, amelynek értelmét és távlatát az úgynevezett „magyar ügy” jelölte meg. Ezen a „magyar ügyön” korábban mindenki azt értette, hogy a nyugati magyarságnak minden módon az itthon maradottak, a Magyarországon, a Kárpát-medencében élő magyarok érdekében és nevében kell cselekednie. Ennek az önkéntesen vállalt és betöltött küldetésnek a jegyében tartotta fenn az emigráció a nemzeti függetlenség eszméjét, őrizte meg az ötvenhatos forradalom szellemi örökségét, követelte a kisebbségi sorsba taszított magyar közösségek jogait, hívta fel a nagyvilág figyelmét a trianoni és jaltai „rendezés” igazságtalan következményeire. Ez a szerepvállalás adott az emigrációnak virtuális politikai mandátumot: valamiféle képviseletet, amely jogilag bizonyára nem volt legitim, erkölcsileg és történelmileg azonban annál inkább, hiszen azokat az érdekeket szólította meg, amelyeket a szülőhazában elnémított a diktatórikus hatalom. Az emigrációban élő magyarság nem most először került válaszút elé. Választania kellett akkor is, midőn a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején már megszokottá váltak a hazalátogatások, és a nyugati magyarok értelmisége kapcsolatba került a hazai (és a kárpát-medencei) magyar értelmiséggel, ennek intézményeivel, mint amilyenek az akkori Magyarok Világ- szövetsége által szervezett értelmiségi szakmai fórumok: mérnök- és orvostalálkozók, irodalmi összejövetelek, tudós- és könyvtárostalálkozók, anyanyelvi konferenciák, továbbá a Magyar Tudományos Akadémia és ennek kutatóintézetei vagy az írószövetség néhány tanácskozása volt. Már akkor éles viták zajlottak az emigráción belül arról, hogy vajon a nyugati világban élő magyarok egyáltalában szóba elegyedhetnek-e a Kádár-rendszer hivatalos intézményeivel. Meggyőződésem szerint azok jártak el helyesen, akik nem tértek ki az ilyen találkozók: a magyar-magyar párbeszéd alkalmai elől. Elvégre nem a Kádár-rendszer hivatalos személyiségeivel és politikai vezetőivel elegyedtek párbeszédbe, hanem tudósokkal, írókkal és művészekkel - a magyar, az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki magyar értelmiség képviselőivel. Cs. Szabó László már a nyolcvanas évek elején hazalátogatott, olyan neves írók és tudósok, mint Ferdinandy Mihály, Domahidy András, Baránszky László, Szépfalusi István, Gömöri György, Thinsz Géza, Czigány Lóránt és a 1035
