Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Witold Gombrowicz: Le a költészettel
időnként meg kell állítanunk a kulturális termelést, hogy megnézhessük: egyáltalán van-e még valóságos közünk ahhoz, amit előállítunk. Akik történetesen olvasták már a művészetről szóló egyik-másik írásomat, talán meglepődnek mostani kijelentéseimen, hiszen modern, bonyolult, nehezen érthető, sőt olykor tán unalmas szerzőnek vagyok elkönyvelve. Ám - és ezt világosan le kell szögeznem - egyáltalán nem állítom, hogy sutba kéne vetnünk a már elért eredményeket, azt mondom inkább, hogy a művészet ilyesfajta előkelő légmentességét így vagy úgy ellensúlyozni kell. Minél kifinomultabb a művész, annál inkább szükséges figyelembe vennie a kevésbé kifinomultakat; minél inkább eszményeket kerget, annál földhözragadtabbnak kell lennie. Minden jó stílusnak a sűrítéseken és ellentéteken nyugvó egyensúly az alapja, ennek azonban sem a modem versekben, sem pedig a költői szellem ihlette modem prózában nem leljük nyomát. Az olyan könyvek, mint Hermann Brochtól a Vergilius halála, vagy akár Joyce híres-nevezetes Ulyssese, olvashatatlanok, mert túlságosan „artisztikusak”. Minden tökéletes bennük, minden mély, nagyszabású, emelkedett, mégsem kötik le érdeklődésünket, mert szerzőjük nem nekünk írta, hanem önnön művészeti istenének. A tiszta költészet nem csupán hermetikus és egyoldalú stílust hoz létre, hanem maga is hermetikus világ. Gyengéi még rikítóbban szembetűnnek, mihelyt megvizsgáljuk a költők társaslétét. A költők a többi költő számára írnak. A költők kölcsönösen dicséretekkel árasztják el egymást, és ki nem fogynak egymás tömjénezéséből. A költők ömlengve ünnepük saját tevékenységüket. Az ő világuk nagyon is emlékeztet a jelenkori társadalmat megosztó szakosodott és légmentes kisvilágokra. Sakkozók szemében a sakkjáték az emberi teremtőerő netovábbja. Nekik is megvannak a saját héroszaik. Úgy beszélnek Casablancáról, ahogy a költők szoktak Mallarméról, és egymást kölcsönösen elhalmozzák hódolattal. A sakk csupán játék, a költészet viszont sokkal komolyabb dolog, és ami a sakkozókban rokonszenves, ugyanaz a költőkben megbocsáthatatlan hitványságra vall. A költők társadalmi elszigeteltségéből elsősorban az következik, hogy birodalmukban minden szertelen és aránytalan. Középszerű verselők apokaliptikus méretűvé puffadnak, csip-csup kérdések ijesztő fontosságra tesznek szert. Valaha heves vita osztotta meg a költőket az asszonánc tárgyában, s már-már úgy látszott: a világ sorsa azon áll vagy bukik, hogy rímelhet-e egymással harmat és marad. Lám, ez a vége, ha a céhszellem az egyetemes szellem fölé kerekedik! A második következményt már kellemetlenebb megvallani. A költő immár nem tud védekezni ellenségeivel szemben. Igazából mind egyéni, mind társadalmi létezésében a stílusnak ugyanazt a szűkösségét tapasztalhatjuk, amit már korábban is megállapítottunk. A stílus voltaképp a világ iránti szellemi magatartás, ám mert igen sok világ van, a suszter vagy a katona világa aligha egyezik meg a költőével. Mivel a költők egymás közt élnek, és egymás közt alakítják ki stílusukat, kerülve minden érintkezést másféle környezetekkel, így aztán fájdalmasan védtelenek mindazokkal szemben, akik nem osztoznak az ő krédójukban. Ha támadást szimatolnak, erejükből csupán annyira futja, hogy bizonykodjanak: a költészet isteni adomány, felháborodjanak a szentségtörőkön, vagy pedig üres és hiú módon siránkozzanak korunk barbársága miatt. A költő csupán azokhoz szól, akik át meg át vannak itatva költészettel 996
