Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Varga Imre: Ezer órán
titkolja. (Ilyen képem lenne a nőkről?) A szeplői: hiú érzékenység. Szeplős lányként ilyen vagyok. A tapspróba becsvágya, sikervárása. A kifütyüléstől, a döbbent csendig minden lehet. Figyelmeztető a kép. Ha taps, legyen értelme (A csendnek is, ha csak az egyik tenyér csattan. Hogyha a színpadon lehet közönség lenni, a nézőtér is jó az előadásra. Mindjárt a bejárati ajtó mellett. Miért ne? Csak aggodalom ne legyen és hiú remény. Az álmok folytatódnak, munkakedv lesz belőlük, belső lendület, vagy hallgatás, amiből? Újabb álom? Mondatok? márc. 7. Bár későn alszom el, már öt előtt kinyílok, de az ész úgy véli, korán vagyok még, fél hétig bízvást aludhatok. A tegnapi munkaterv sem hunyt ki egészen. Gyűjtögetem a szavakat, mondatokat. Közben a képbeli átadnivalók is megvalósulnának. Körzőt, rajzlapot. A rajzlap és körző újabb tételeket vonz. Öntapadós címkék, fekete golyóstollbetét. A kisded rajzműhely szerszámaival hazatérve leemelném a polcról a hindi nyelvkönyvet. Szokás szerint: nyoma veszett. Találok helyette más egyebet, ami esetleg a munkához. A rajzolás maga nagy vesződség. Ráejtem a rajzlapra a kavicsot, ahová lepottyan, körülrajzolom, fölemelem, összpontosítok, újra dobok. Ezt 225-ször megismétlem a Kőzene címűnél, a (Semmi) szüli és elnyeli tartalmúnál ugyanennyi. A szerkezetet nem én tervezem, adódik. A véletlenen nagyobb, természetesebb rend hat, cselekszik kezemmel. Vissza a természetes szerkezetekhez! Igaz, nem a módszeren múlik. Nem kiáltványokat kell fogalmazni, hanem lerajzolni a kavicsomat. A rajz lassú, szemlélődésre alkalmas. Egy kollázs is lesz ráadásul: egy szép kavicsfényképre ráfestem a szanszkrit Om jelét. A csend szava, a teremtő igéé. Alája még rovásírással: VILAGKAVICS. Holnap a dzsiszej (a sírvers) következik. Az alkatrészei, ha mondhatom így, írva, az asztalomon. Még egy, még egy terv. A Ji csing hat folytonos vonalát (alkotó, mennybolt) használni alapnak, rája a fontos jelek a kabbalától a jószágbélyegekig. A teremtés idejét megrajzolni, amikor még nincs semmi, csak a teremtő jelek, majd amikor a világba „lejönnek”, s végül amikor a dolgok, az idő megint jellé romlik. A kép ne legyen okos; de jó, ha sejtet mindenfélét. Délutánt késő estig tartóan átrajzolom. A haiku (hindu, görög, orosz ékírásos) jelekből keletkezik; majd a véletlen egymás mellé rendelte szótagai, a végén ebből fordul ki a dermesztő magyar szöveg, a világ sírfelirata. Szükségem van rá, hogy ilyen belső hajlamoktól vezettessem magam. Ha lesz taps, jó. Ha csend, az is. Megteremteni a belső egyenességet, úgy lépni előre. A régi világ, az elpusztult romjain. A magánállapot egyébként: meglábolható. Igaz némi gerincsajgással, fájdalommal az ágyéki szakaszon. Vállam laza, lapockák egymás felé, a mell domború, nyitott, tartás van benne, de nem erőlködés. A fájdalom figyelmeztet: olvassak abból is, amit jelent, s hogy ne hagyjam el magam. Tartás, természetesség, a világ felé tárt tüdő és szív, a fejtető vonzása a magasba, a fény forrása felé. A külső és belső tartás összefüggése. Ne tovább, mert az okoskodás veszélyes: A jó tartás ébren tart, de nem terhel fölöslegesen. így lesz tizenegy. Ablaknyitás, szellőztetés. Olyan lassú a légzésem, hogy 977
