Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 9. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon IV.

- Onnan tudom, hogy bánt valami. Megfeledkezel a lábadról. Visszaesel a hibádba, amit annyira igyekszel elrejteni idegen szemek elől.- Ha másra koncentrálok erősen, elveszítem fölötte az uralmamat. Visszatér a sántításom.- És most miért?- Nem értem, miért ragaszkodtok hozzá mégis. Teher a falunak, botrány a nőknek, cirkusz a templomi híveknek. Föl kell jelenteni, és én garantálom, itt soha többé nem fog garázdálkodni ez a kulákivadék.- Hogy mondhatsz ilyet? Megfeledkezel arról, hogy én is az vagyok? Emiatt nem mehettem egyetemre, emiatt gáncsolnak mindenütt, és szidhatnak, szapulhatnak kényük-kedvük szerint. Kiskurva - ezt a címkét ragasztották rám, mert nem feküdtem le egyetlen bebúgott legénnyel sem. Sokszor feljelentettek minket is. Mert a nagyszüleimnek volt tán tíz-tizenkét holdja? De tönkrementek bele, és summások lettek! Aztán vérrel-verítékkel megint összeszedtek pár holdat, ezt örökölte apám. Hát ezért? És én mit tehettem róla? A nagyszülők meg a szülők múltjáért miért kell fizetnem nekem? Milyen ember vagy te, hogy így beszélsz? Most én jelentsem föl Bandit, mert bolond? Mert bolondot csináltatok belőle? Mibelőlünk meg halottakat...

Tekla, amit soha nem szokott, elpityeregte magát. A szerelem utáni gyöngeség - gondolta —, de nem akarom, hogy így lásson. Hogy mérgemben, megbántottan sírva... Összeszorította ajkát, szemét összepréselte, egy könnycsepp még kigördült belőle, de már száraz szemmel, kihívóan vágta oda:- Ha te át akarsz nevelni a saját felfogásodra, az nem fog menni. Már most megmondom, fólöslegles kísérlet. Amit te képviselsz, tőlem teljesen idegen.

Karesz a vállára tette kezét, belecsókolt a hajába, a mellét cirógatta:- Jó, jó. Ne haragudj, édes Tekla. Te, te gyönyszem. Jól mondom? Isten kegyeltje, vagy mi a pokol, ahogy a papotok mondta, Isten micsodája.

A lány megenyhült, hirtelen haragjának helyébe a szerelem kábulatának emléke lépett, sajgások és bizsergések pezsdítették a tagjait:- És rajtam nem vettél észre semmit?- Mit kellett volna?

Tekla a szobaajtóhoz penderült, s a jobb ajtófélfára mutatott:- No, mit látsz?- Jeleket?- De milyen jeleket, te buta?

Szorosan az ajtókerethez állt:- Nézd, hát neked mérem, már a vállamig ér.- A hajad! Látod, milyen kerge vagyok? Nem tűnt föl, hogy így megnőtt. Gyönyörű! Hiszen gyakran találkozunk, talán azért...

A lány mellé lépett, egyik kezében átölelte a derekát, másikkal a haját simogatta, a tincsei alá nyújt, a tarkóján tartotta ujjait, majd oldalt a pihéket pödörgette. Föltolta a sűrű barna fürtöket, a feje búbjáig nyomult, s tenyerével lefelé szántott a nyakán, a haját marokba fogva.- Óh, Istenem, csak ne szeretném annyira... - futott végig Teklán a gondolat. - Ahogy de Renalné vagy Mathilde... Nem, ahogy de Renalné... Csakis úgy. ,Hagyj... - folytatta de Renalné -, tisztáznom kell ezt veled, mert félek, hogy elfelejtem... Mihelyt meglátlak, rögtön megfeledkezem minden köte957