Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Jász Attila: John Donne dünnyögései - szubjektív közelítés, azaz levél Vasadi Péternek A viola hatalmáról
JÁSZ ATTILA John Donne dünnyögései SZUBJEKTÍV KÖZELÍTÉS, AZAZ LEVÉL VASADI PÉTERNEK A VIOLA HATALMÁRÓL* Kedves Péter, ha van út, és az következetesen járható, mint költői út, akkor te alaposan megtréfálod az ebben hívőket. Bár lehet, hogy nem te, csupán a könyvkiadás, illetve a könyvkiadás támogatóinak kis- és nagyördögei tréfálkoznak a költészetedre kíváncsi olvasókkal. Mire gondolok konkrétan? Arra, hogy új-utolsó köteted, A viola hatalma mintha korábbi termés lenne, mint hihetetlenül modernként (mindenestül!) üdvözölt előző, a Mindenki aranyat sejt. Ez persze cseppet sem zavaró, csak furcsa, és elgondolkodtató. Mivel egy ideje hosszabb írást tervezek a Faluddá] indult „új verseidről”, ezért különösen izgat ez az út, amely a Fahídon át A violáig vezet; miközben a parton mindenki aranyat keres, de nem talál, mert nem ott keresi, ahol kellene... („Fekete homokot merítesz fatálba, pedig aránylik alattunk a homokpart.”) Most rátérek arra, miért írok levelet, illetve miért kell levélformában megvalósítanom ezt a recenziót, ami inkább reflexió. Mit dünnyög szerintem John Donne. Nyár óta érik bennem ez az írás a kötetedről. Az ősz nálam is a beérés időszaka, ahogy Rilkénél, ilyenkor tudok igazán intenzíven dolgozni. Most viszont nagy munkába-temetkezve azt vettem észre, valahogy kifutottam az őszből, hirtelen vége lett, és ami van, minden bizonnyal már a tél. Egy kissé belémgyökeredzett a sok felmerült érzés és gondolat. Nem írtam le akkor. Most pedig annyira személyessé vált, kivált a John Donne-ügy miatt, hogy nem mertem már kritika vagy recenzió gyanánt megírni. Meg hát, te nagy mestere vagy a levélírásnak, mind a magán- mind az irodalmi levélnek, így gondoltam, én is megpróbálom. íme. „A semmiért, ami belőled szétszivárog, (dünnyögte John Donne) s lehajolt/ csatos papucsáért: - felelős vagy.” - írod a Szent alvásban. Nekem erről a versről egy Buber-féle történet jut eszembe, amelyben Smelke rabbi, szokásától eltérően, barátja rábeszélésére ágyba feküdt aludni (azelőtt félkönyéken, gyertyával ujjai között aludt, hogy tanulását ne kelljen huzamosan megszakítania) elfüggönyözött szobában. Amikor a rabbi felébredt, már tűzött a Nap, de nem bántotta, hogy ilyen sokáig aludt, mert belül is valamiféle ragyogást érzett. Az imaházban, amikor a Nádastengerről szóló éneket adta elő, az em*Vasadi Péter: A viola hatalma. Széphalom Könyuműhely, Bp. 1995. 79
