Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Martos Gábor: Baj van. Nincs baj

című kolozsvári irodalmi lap fiatal szerzőknek rendszeresített „mellékleteként” megjelenő Serény Múmia legjobb hagyományait folytatva - az éppen legfiatalabb, s ebből adódóan minden úgynevezett hagyomány ellen a legélesebben lázadó fiatal szerződi pimaszul harsány és harsányan pimasz orgánumaként indult (nem véletlenül választva címadójául Rejtő' Jenó't, jelképéül pedig a halhatatlan rejtői költő- és pofonkirályt, Troppauer Hűmért), s hosszú szünet után - ezúttal háromheti megjelenést ígérve - a múlt év végén adta ki új folyamának első (s mindeddig egyetlen) számát. A lap - melynek deklarált fő irányvonala az erdélyi fiatal magyar irodalom egy részének néhány évvel ezelőtt meghirdetett transzközép - szerkesztői pedig nem mások, mint épp az új könyvsorozat első négy kötetét jelző szerzők: Orbán János Dénes (az Előretolt... főszerkesztője), Sántha Attila (felelős szerkesztő), László Noémi és Fekete Vince (szerkesztők, utóbbi egyben a Serény Múmia szerkesztője is; az Előretolt... egyik főmunkatársa pedig egyébként a társaival egyidőben, de a Forrás sorozatban debütált Kelemen Hunor).

Aki figyelemmel kísérte az elmúlt pár év (erdélyi) magyar líráját, az egyre gyakrabban és egyre kikerülhetetlenebbül találkozhatott László Noémi verseivel. Ez az utolsó éves kolozsvári bölcsész-hölgy most (saját becenevét írva ki a borítóra) Nonó címmel végre kötettel is jelentkezett; ahogy könyvének fülszövegében ő maga írja: „először kopogtat”, hogy - saját bevallása szerint ,jól-rosszul” - bohócot, vándort, szerelmet játsszon nekünk, olvasóinak. Csakhogy László Noémi „kopogtatása” - eddigi, folyóiratokban megjelent verseinek ismeretében - alighanem sokfelé nyitott ajtókra talál, hiszen eddig megismert versei már épp elégszer bebizonyították, hogy szerzőjük igencsak otthonos a líra területén. S ugyanezt bizonyítja most (talán még részben fel is erősítve) ez a kötet is. Meg még talán azt a távolabbi ígéretet, hogy Hervay Gizella, Adonyi Nagy Mária, Bállá Zsófia után ismét lehet egy jelentős költőnő az erdélyi magyar lírában. László Noémi költészete ugyanis igazi női költészet: lágy, puha, simogató; olyan, amelyik szépen zenélő, hibátlan időmértékben lejtő, tökéletes és szellemes rímekben csengő (s mint ilyen, formabravúrjában leginkább talán az előző generációs Kovács András Ferenc tökéletesre csiszolt verselésére emlékeztető) sorokban beszél szerelemről, vágyakozásról, vagy néha csak az élet olyan, szó szerint apró kis dolgairól, mint egy tücsök, egy rigó, egy darab moha, vagy egy plüssmaci. „... úgy kéne összefűzni igaz szavakat / hogy tisztaságuk hűvös viszfényében / a látomások felragyogjanak” - írja (nyilván ugyancsak nem véletlenül épp kötete nyitóversében) László Noémi, s ez a célja és vágya a kötet egészét tekintve megvalósulni is látszik; a néhol álom-, néhol mesevilágot sejtető, a lélek legmélyéről felfakadni tűnő, címek nélkül egymás után sorjázó versek ugyanis olyanok, mint a „... halk zene, mit sosem értünk...”, sőt az olvasónak sokszor az az érzése támad e versekbe feledkezve, hogy ezeken a halkan zenélő verseken nem is igen kell mit „érteni”, hiszen szerzőjük sem igazán akart „szólni” bennük semmiről, inkább csak egy hangulatot, egy érzést, egy érzelmet akar felmutatni, mint egy cizellált keretbe foglalt, ezernyi színben játszó, lebegően törékeny - a „tisztaság hűvös visszfényében felragyogó” - üveggolyót.

László Noémi első kötetének méltó párja az Előretolt... könyvsorozat másik darabja, Fekete Vince Parázskönyve, bár ez a Nonó bensőséges világához képest már harsányabb (hogy ne mondjam: férfiasabb); ahogy a fül382