Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Egri Zsolt: A lét nyoma - Szabó T. Anna verseskötetéről

mutathatja a természet kozmikusságát (Föld, viharban), és csodáját, a megismételhetetlen individuumot (Vízcsap). így a lét transzcendenciája a természetre érthető elsősorban, s benne a Másik a természet részeként transzcendens. Ama tudással, hogy a természet a végre figyelmeztet, a Gond jelenvaló lesz: az ember csak néz, néz a madárlépte hóra / és megsimítja homlokát. Ez tehát az a nyom, melyet írásunk címében említettünk, a lét nyoma. Ez hívja elő bennünk az egzisztencia kérdését is, melyet rendkívül direkten — ám jogosan - tesz fel Szabó T. Anna:

Mikor minden a pusztulásé

Hogyan őrizzem meg magam?

Létünk feladata és logikus nézőpontja lehet egyfajta sztoikus szenvtelen- ség; s ez nem közönyből fakad, mint sokan gondolnák, hanem a legmeggon- doltatóbb gondolatból. A megsemmisülés tudása némává tesz bennünket (És végül újra az Éden), mert Wittgenstein óta tudjuk, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

Szabó T. Anna költészetében felismerhetőek a mesterek: Szabó Lőrinc individiualizmusa, Pilinszky János stílusa és tragikuma, Aprily Lajos természetképe, József Attila Te-keresése, és az egzisztenciálfilozófia nagyjai: Friedrich Nietzsche, Martin Heidegger is. Pontosan tisztában van a korunkat és a költészetet foglalkoztató nagy kérdésekkel, s fel is használja azok gondolati elemeit, de többnyire nem fogadja el szolgaian a készen kapott válaszokat, hanem újra, önmaga is bejárja az ehhez vezető utat. A világról való reflektálatlan tudását csak kiindulási pontnak, előfeltevésként használja, hogy saját horizontját működésbe hozva önállóan megértse a világot. S ez a reflexió sikerrel járt, verseskötetének költeményei erről árulkodnak. Költészetének lényege eredendően a gondolatiság, s hangja hol lágy, hol éles üveghang, mélyértelmű, de sosem zavaros: előnyére írható, hogy nem misztifikál a transzcendenciát kutatva. Okos és figyelmes szerkesztéssel nem maradt meg a versek mikroszintjén, hanem a ciklusok és a kötet rendjére is ügyelve koherens egészet alkotott.

Formai tekintetben is kötődnek a versek a hagyományokhoz, az elődökhöz, de Szabó T. Anna a formai örökséget is variálja, saját szájaíze szerint módosítja: kihasználja vagy éppen kijátssza a forma nyújtotta kereteket, főként a szonettet. Technikailag a versek legtöbbje csiszolt alkotás: értéküket azonban olykor csökkenti a túlzott pátosz (Most síma víztükör vagyok), vagy jóval többször az irodalmi közhelyek terpeszkedése. Ez véleményem szerint Szabó T. Anna költészetének jelenleg legnagyobb gyengéje: túlságosan erősen hatnak még a mesterek, túlságosan is enged egy kínálkozó, kész megoldásnak egyes versekben, ami pedig a költemények és a költőnő vállalt autonómiájának szempontjából egyaránt végzetes lehet. Remélhetőleg kikopnak a későbbiekben ezek a reminiszcenciák, vagy pedig más kontextusba kerülnek.

(Belvárosi Könyvkiadó, Bp. 1995.)

89