Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - G. Komoróczy Emőke: A "jel"-típusú avantgárd újraéledése és alakváltása a XX. század második felében

szeretnék hivatásukat betölteni. „Aki magyarul ír - hangsúlyozza Petócz - az mással nem pótolható politikai tettet hajt végre: A MEGTARTÓ ERŐ letéte- menyesévé válik.” Ahogy Kosztolányi vallotta: „Erős várunk a nyelv.” A jövő évezredben ezt a szemléletet kívánja továbbvinni ez a nemzedék, hiszen „az olyan, nyelvében magányos, rokontalan nép esetében, mint a magyar”, fokozottan vigyázni kell a nyelv megőrző-megújító erejének gazdagítására. Nemcsak az itthoniak, hanem „a határon kívüli, kisebbségben vagy a világban szétszórtan élő mintegy 5 milliónyi magyar számára ez a megtartó erő: létkérdés”7.

Újabb kötetei {.Jelentés nélküli hangsor, 1988; Non-figuratív - 1989; A láthatatlan jelenlét, 1990; Európa metaforája, 1991.) a vizuális és szövegköltészeti munkák mellett a fonikus költészet irányába tágítják a nyelv kifejezési határait. Szövegvariációi, repetitív formaépítési módja, erősen zenei hatásra törekvő, ugyanakkor szuggesztív vizulaitással elrendezett konstrukciói már érett, saját-hangú költőre vallanak. A művész az ő felfogásában (is): médium. Lebeg a Világmindenség „tenyerén”, „mozdulatlanul, gyönyörűen: médium-art. / Akárha plüss-puha pázsit: apró és bizarr / rezdülések-reb- benések, selymes és el- (omló fűszál-simogatások; mozdulatlanul, / gyönyörűen. Akárha médium-art” {Gyönyörűen és mozdulatlanul).

Petócz látszólag függetleníti magát a korviszonyoktól, de ez nem azt jelenti, hogy azok ne hatnának rá! A Létezés ősforrásaira figyelő, a Pillanat szépségét felfakasztó és azt áttetsző metafizikai élménnyé formáló szenzibilitásával egyfajta védőkordont von maga köré, hogy ne kelljen az őt (is) körülvevő „fehér, hideg, mozdulatlan táj” neszeire figyelnie - „tétova zör- renések, miként ha gumibot”. Őt is kíséri - megérinti a „kivégző osztag szorongó tekintete”; mögötte „bizarr és különös alakok elmosódott körvonalai”. Végetér-e valaha a „menekülés”? „Nem tudhatom, mikor lesz vége, ha vége lesz egyszer, futásom idegen tájban, homoksivatagban, szürkeségben és félhomályban, szomorú látomásban, öntudatlan csendben, mikéntha álmodás- ban” {Elbukás, Végig, a Kisdiófa utcán, Futásom idegen tájban, stb.).

1989- ben még így méri fel nemzedéke lehetőségeit: „a jel-típusú avantgárd ideje ez a mi időnk-időtlenségünk; a szövegbe menekülés, a létezés egyetlen elfogadható aspektusa, alternatívája. Leszoktattak minket a beleszólásról mint társadalmi cselekvésről, és ezáltal hiteltelenné tették a társadalmi cselekvést mint irodalmi formát” - így nem maradt más számunkra, mint a „szövegbe, a zenébe, a festménybe, az alkotásba” transzponálni minden cselekvési energiát.

1990- ben a JAK-füzetek 51. számaként jelent meg a vizuális költészet tipográfiailag is műalkotásként megformált reprezentatív antológiája, a MÉDIUM-ART. Együtt van itt az experimentiális költészet „derékhada” (a Magyar Műhely triásza mellett Csernik Attila, Ladik Katalin, Lantos Ferenc, Páskándi Géza, Székely Ákos, Tandori Dezső, stb.) a mára már tekintélyt és hírnevet szerzett „középgenerácóval” (Bari Károly, Elek István, Géczi János, Lipcsey Emőke, Mészáros István, Petócz András, Szilágyi Ákos, Szkárosi Endre, Szombathy Bálint, Tóth Gábor, Zalán Tibor, stb.). Nyomukban máris megjelent az „utánpótlás”: a 60-as évek szülöttei (Farkas Gábor és Sziládi Zoltán, a Jelenlét új szerkesztői, mellettük Háy János, Juhász József, Krausz Tivadar, Kurdi Imre, Nagy Attila Kristóf, Mészáros Ottó, Tatár Sándor), akik869