Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Hoffmann Kornélia: Művészetfilozófia és művészi megformáltság Gogol Az arckép című elbeszélésében
festő a mű végén.). A műalkotás e másik világot, Isten lelkét nemcsak ábrázolja, de maga is az ábrázolás tárgyává válik, s Isten leikével lesz azonos. A műalkotás feladata tehát nem az ábrázolás, hanem valamiféle benső lényeg megragadása, felszínre hozása. Ebből következően egyfelől a művészethez nem lesz elegendő a puszta élethű másolás (1. erre vonatkozóan a narrátor megjegyzését), másfelől pedig fölértékelődik a művész szerepe, a művészé, aki Isten teremtő munkáját megismételve Istent maga mutatja meg az embereknek. A művészt hivatása a pap rangja emeli: ő az öszekötő kapocs földi és égi világ között. Gogol vallásos ontológiájában tehát központi hely jut a művészetnek és a művésznek: ez az oka annak, hogy a novella megkísértés-történeteinek szereplői - az egyetlen R. herceg kivételével - mind művészek vagy a művészet támogatói, illetve valamennyien sikeres tehetséges emberek. A novella az összes művész-szereplő kapcsán hangsúlyozza azok tehetségét, azt a képességet, mely az égi és földi világ közötti kapcsolatteremtés záloga lett az ember számára. A művész azonban nem töltheti be az ember és Isten közötti közvetítő funkcióját, melyre tehetsége predesztinálná, ha nem él tiszta, erkölcsös életet; éppen az emberek között elfoglalt különleges helyzete, példaadó, „papi” mivolta teszi számára elengedhetetlenné a szerzetesi szigorúságú és tisztaságú lelki életet. Ezt a gondolatot bontja ki a novella végén B. festő apja az ünneplő és a viseltes köznapi ruháról szóló allegóriájában,5 mely költői képet a novellában bemutatott összes emberi sors korábban már realizált, egy-egy kiváló ember „bemocskolódott” (Csartkov vagy R. herceg sorsa), „folttalan” (itáliai orosz festő) avagy „megtisztított” (öreg festő) életét tárva föl. (Gogolt különösen az első és a harmadik lehetőség, a bűnbeesés körülményei és a megtisztulás esélyei érdeklik, az Itáliában tanuló orosz festő aszketikus, makulátlan életéről csak távolságtartással ad hírt. S nem véletlenül: a kifogástalan élet megörökítésére a novella műfaja alkalmatlan, ez a téma a szentek életébe való, másrészt pedig a tökéletes bűntelenség az ember számára elérhetetlen állapot, azaz csoda: hogyanját, magyarázatát nem lehet tudni.) A műben föltárt emberi életutak a novellavégi „példabeszéd” metaforái: a trópusnak és realizációinak ez a fajta retrospektív konstrukciója visszamenőleg az egész novellának is példabeszéd-jelleget kölcsönöz. A trópusnak ugyanilyen kezelése jellemző az egyes emberi élet bemutatására is: Csartkov sorsa - mely az öreg feső példabeszédében etikai, a novella különböző művészeti tárgyú elmélkedéseiben esztétikai oldaláról kifejtett filozófiai koncepciót negatív módon tematizálja - legpregnánsabban a lépcső-metaforában jelenik meg. A lépcsőt az elbeszélő a műalkotáshoz vezető hosszú és fáradságos úttal azonosítja egyik megjegyzésében: e szimbolikus jelentés utólag átértelmezi a novella elején megjelenő konkrét lépcső funkcióját, mely lépcsőn Csartkov - az öreg képét cipelve - oly nagy fáradsággal kapaszkodik föl. A feső élete röviden a lépcsőmászás megkísérlése és az abba való belebukás. Csartkov tehetségével együtt elviszi a művészetet, Isten elérésének eszközét is; s hiába hordozza a nevében a két világ közötti kapcsolatteremtés képességét - az orosz ,charovat,charodej’ varázsolni, varázsló’ szavak char- tövét, nem lesz képes az ég és föld összhangját visszaállító sámán feladatát betölteni. A lépcső, melyen Csartkov nem tud fólhaladni, egyszersmind a különböző mitológiáknak az eget és földet összekötő világfája is: a 843
