Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Mórocz Zsolt: Esterházy - Esterházy árnyékában?

a beszédhelyzetet kérdőjelezte meg, mert a legcsekélyebb mértékben sem fogadta el. Mások hasonlóan szemben álltak, de egyedül ő mentette át szövegeibe ezeket a kifejezéseket, zamatos hülyeségeket. Nem véletlenül tekinti kincsesbányának a szocialista szállóigéket, beszédmódot, beszédhelyzetet. Eszköztára - egyébiránt - a legősibb epikai hagyománytól a posztmodemig teljed.

Az Ágnes a népmeséket idézi kezdő szavaival: „Élt egyszer egy...”; míg a Függő vagy a Daisy a legfinnyásabb modernisták igényeit kielégítve indul: „Elbeszélek, én, ez az én azonban nem koholt személy, hanem a regényíró...”; vagy: „írom”... stb. Esterházy szintetizálta mindazt, amit készen talált. Humora, szatirikus hajlamai olyan erősek, hogy nem lehet paródiát írni róla, legföljebb egy pszeudoesterházyt. Azonban érdemes arra is figyelmet fordítani, hogy az időnként túltermelő ironikusgépezet működését leszámítva, valamint az Egy nő témaválasztását, alapvetően kevés újat találunk nála, ami Hamvasnál ne lenne meg. Remek ötletekkel rukkol elő, de az ötlet nem mindig mű. Kitűnő én-játék (Pessoa, Ajar, Weöres, netán Kerényi Pszeudo-Antisthenése nyomán) a Tizenhét hattyúk, ám amennyiben nem kábult gyönyörűséggel, hanem figyelmesen olvassuk, ízlelgetjük a szavakat, megvizsgáljuk a történetet, megváltozik a kép. A könyv elmond egy érzelgős, olvadékony „rémtörténetet, véres-könnyes, csolkos” regényt (Szilasi László), a sosem volt, Pázmányra emlékeztető nyelven. Már Kodolányi történelmi regényeit is nehézkessé teszik az archaizálások, pedig ott még van funkciójuk. Azok a pompázó, színes, tarka mezei és kerti virágok, amelyek Pázmányál az élő szavak, itt művirágos, jó esetben sápadt üvegházi növénnyé válnak. Található persze a Tizenhét hattyúkban sok kitűnő mondat - „Hogy mégis nem lehetne kényre kitisztítani az embereket a maguk életibül” -, de összevetve a nyelvét Pázmányéval, fárasztó, unalmas, fonnyadt. Az egyik nyelv úgy hasonlít a másikhoz, mint az „élő” Csokonai Lili a boncasztalon fekvő hullához. Az archaizálás ebben a könyvben az iróniát helyettesíti, a vallomást takarja: álarcos konfesszió ez. Esterházy sem beszélni, sem hallgatni nem akar arról, amit megismert - teljes mélységében. Ezen az Egy nő sem változtatott. Lemeztelenedni csak a lélek tud, a test legföljebb ruhátlan. Pilinszky soha nem írt az Egy nőhöz hasonlókat, mégis védtelenebbül, mezítelenebbül, emberségében kiszolgálta- tottabban áll előttünk, mint Esterházy. Az ő életművének nem érdekessége van, legjobb sorai elemezhetetlenek, de a csönd realitásán át katartikus erővel szólnak hozzánk.

Mindez túl esik a posztmodernen, amiről Esterházy a következőket mondja: „Ez engem nem nagyon érdekel. De megint a folyamatos munkára utalnék, az irodalomnak önmaga folyamatos értelmezésére. A saját szempontjai szerint. A posztmodern nem egyszerűen definiálható, ez látható a külföldi vitákból. De még nehezebb egy olyan helyen, ahol a modern soha nem futhatta ki magát, ahol a művészet többnyire védve van és támadva van, ahelyett hogy fölfogva volna.”

Az irodalomban nem alakulnak Közbátorsági Bizottmányok. Esterházy normává emelkedett, műve - az erősebb lét - közelében a gyengék szépen megsemmisülnek, a többiek új utakat keresnek, mert, ahogyan egy képzőművész fogalmazott: nincs tükre a létnek és a jelenségeknek, a realitásnak és a fogalmának. Esterházy a legünnepeltebb és talán legkevésbé értett, be840