Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Mórocz Zsolt: Esterházy - Esterházy árnyékában?
Az Elefántcsonttorony-írásokból mindenki azt olvasta ki, amit akart. A „nagyközönség” annyit értett meg belőle, amennyire szüksége volt, és ez, az érzelmi azonosulás, nem elmemunka kérdése. Esterházy a Hitelben ír, vélték a jámborak, tehát oda tartozik, a mi fiúnk, és milyen érdekes, néha értjük, amit mond. Olyan élmény lehetett ez sokaknak, mint amikor a gyanakvók felfedezik Barcsay Művészeti Anatómiáját és absztrakt képeit nézegetve többé nem vonják kétségbe, hogy tud rajzolni. Az idill Csoóri nevezetes Nappali Holdja után ért véget. A műfelháborodás hullámai magasra csaptak, lesodorták Esterházyt az összebuherált, imbolygó elefántcsonttoronyból. Utólag világos, hogy a csetepatéból Csoórit leszámítva sem kára, sem sérülése nem származott senkinek. Azóta láthattunk néhány hasonló ügyesen és célirányosan megtervezett félreértést. Esterházy mindenesetre elköszönt, elment a helyről, amely ... Bizonyos ideig őrizte még önállóságát (nem lépett be - akárcsak Havel - Konrád Chartájába, de letiltotta magát a tévében és a rádióban), ám a politikai korpa sem tartogat más sorsot, mint a közönséges korpák. Magyarországon a két utolsó független írót Márai Sándorban és Hamvas Bélában tisztelhettük. (Természetesen nem az önkéntes elkötelezettségről van szó, népiségról stb., hanem a szándékról, amit szétmállaszt a valóság.) Következzék most egy hosszabb vendégszöveg - mintegy tisztelgésül is a Mester szelleme és kitüntetett alkotói fogása előtt -, amely a kor véres freskóját ismét szemeink elé idézi. A hely: Magyarország. Az időpont: 1992. július 3: "Tegnap a kitűnő miskolci Orpheusz folyóirat irodalmi találkozóján Esterházyval, Szilágyi Ákossal és Vallaival, a színészbaráttal. A kisbuszon, odamenet és visszajövet, öregkamaszok, egymás szavába vágva latolgatjuk a politikai helyzetet, meg úgy általában a helyzetet. Hogy hát negyvenvalahány évesen itt találjuk magunkat ebben a... miben is?, jelzőket nehezen tűrő szoáréban, végső soron váratlanul, s érdemtelen szégyenteliségek közepén...- eh. Most kéne emigrálnunk, itt az utolsó perc - figyelmeztetem félig tréfaképp barátaimat, mindenekelőtt Pétert, aki négy gyermek apja, s emlékszem, a nyolcvanas évek közepe-vége felé többször szóba került köztünk, hogy ő ugyan magától soha el nem futna, de már a gyerekeket mindenféle képletes és valóságos „Csenobillal” szemben kötelessége megvédenie, ám talán, másfelől - beszéltünk akkor, 88 tájt - van még időnk, nem szabad elkapkodni, elhamarkodottan ítélni...- Eljött az idő, utolsó csengetés! - mondom tehát, és ezúttal nem tiltakozik Péter, se senki a buszon. Igen, ebben megegyezünk, ez így van, most kéne elmenni... ha ugyan el akarnának menni! De nem akarunk. Sőt. Ha kell, családostul, puszta kézzel... „Nem mintha ma szemernyi esélye volna bármiféle régi vágású politikai katasztrófának!” Idegesen nevetgélve, már-már lesütött szemmel nyugtatgatjuk egymást. S mégis, idáig érve a beszélgetésben - amint lelki szemeim előtt megjelenik az öreg Esterházy Péter is a szétlőtt háza előtt, girbegurba szemüvegben, „született zsidó”. Mosolyogva épp nekivág, hogy magát és négy gyermekét a puccsista tankok alá hajtsa - oh, szép jövő, ne közelíts! -elfog valami derült könnyűség. Én is ott leszek, és mind ott leszünk. Ezért születettünk meg, mi másért. Ez itt a felnőttkor helye. S egyszeriben a szüléink jutnak eszembe: azok se mentek, mikor még mehettek volna! 38-ban, 48-ban... Nem mentek, nem akartak: elviselték a magyar történelmet. Miért? Hát nem szavalom el a választ. Csak.,Mivel az oly kedves csókolnivaló dög”, hogy a dán királyfi szemléletes szavaival szóljak... Apám 837
