Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Mórocz Zsolt: Esterházy - Esterházy árnyékában?
gességét. Hiszen itt - az irodalomban - nem lehet újat mondani, kitaláltak itt már mindent, kérem szépen. A talányos kédés, hogy a kritika képes-e még valami újjal előállni, vagy Esterházy önmaga árnyékában lassan és biztosan Nagy Öreggé, dijakkal, koszorúkkal dúsan ellátott agg mesterré lesz a számára, akinek - esetleg - vendéglői számláit, mosodacéduláit, ha netán kiadásra kerülnek, lelkes ovációval, értő műelemzésekkel kíséri majd. Esterházy fogadtatása - bár a Fancsikó és Pinta még nem sok vizet zavart - a Termelési regény után, a Tovább jutni, ha lehet... vitát követően egyértelmű, éspedig pozitív volt. Akadtak ellenzők és fanyalgók természetesen. Bolya Péter például blöffnek vélte, hevesen tiltakozott, a „szakma” nevében kikérte magának, hogy íróvá, hovatovább jelentős íróvá koszorúzzák a könyv szerzőjét. Radnóti Sándor más oldalról és felkészültséggel, szintén hangot ad időnként fenntartásainak, csakúgy a már idézett Horkay Horcher Ferenc: JVli van akkor, ha úgy van, hogy nem lehet egy szerzőről írni?” - kérdezte az „apagyilkosságra” készülődve. A mérleg nyelve azonban, ami Esterházy megítélését illeti, mindenképpen a pozitív oldalra billent. Ennek okát Szalay Károly sokkal inkább az irodalmi élet visszásságaiban, mintsem a művek minőségében vélte megtalálni. Fel kellett építeni egy „igazi” magyar írót, olyat, aki már-már magyarabb a magyarnál, de nemzeti ügyekben fogatlan oroszlán, veszélytelen. Afféle díszmagyar csupán, „gróf nemes nemzeti irodalmunk palettáján. A folyamatot - szatirikus írásában - „bálványcsinálás- nak” és „álcázásnak” nevezi, amit a legerősebb „klikk, a posztmodernek” végeztek el. Az író fontosságát az adja, hogy „évtizedekre ellátja a filológusokat munkával”. A posztmodern kifejezés, amint Pethő Bertalan szöveggyűjteményének bevezetőjéből kiderült, már az 1870-es években felmerült szórványosan, de irodalomkritikai műszóként csak 1959-ben használták. A meghatározások közül Lyotardé látszik a leghasználhatóbbnak jelen esetben, aki úgy egyszerűsíti a végsőkig a posztmodem definícióját, hogy az bizalmatlanság a „nagy elbeszélésekkel” szemben, mert a tudomány ütközése a „nagy elbeszélésekkel” azt bizonyította: utóbbiak a mese kategóriájába tartoznak. Jegyezzük meg mellékesen: a tudomány igazságai szintén folyamatosan relativizálódnak, kopnak, átértékelődnek, érvényességi rádiuszuk csökken, arról nem is beszélve, hogy a tudomány fejlődése és a nyomában születő tech- nicizálódott szép új világ, a létezés egyetlen jelentős problémáját sem oldotta meg. Mi több: előre nem látható bajokkal kerülünk időről-időre szembe. Hosszú távon lehet, hogy a busmanok harmonikus együttélése a természettel lenne kifizetődő modell, és nem az önpusztító civilizáció globális méretű ki- terjesztése. Visszatérve az irodalomhoz, Lyotard egyebek mellett még a beszéd, a narratíva legitimációjáról szól, de nekünk az a fontos - és minden írónak az az igénye -, hogy a szöveg legitimálja-e önmagát, posztmodernen innen és túl. A gonosz a korszakolásokkal akkor kezdődik, amikor a címke már megvan, a mű is, de kiderül: még nem született meg az első posztmodem olvasó, sőt kritikus sem. A nyolcvanas évek derekán kiadtak egy vitaanyagot itthon ,A regényről”, amely többek között az új nemzedék fellépésével foglalkozik. Esterházyval, Czakóval, Hajnóczyval, Nádassal és másokkal. Többen hangot adtak benne tanácstalanságuknak, tapogatva az értékváltozások irányát. A 830
