Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Fábián László: A nőszirom regénye
FÁBIÁN LÁSZLÓ A nőszirom regénye Gefühlsdrang” Max Scheler tulajdonképpen fehér nőszirom volt, noha ránézve rózsaszínűnek látszott, ezt az ellentmondást azonban a közelebbi vizsgálat nyomban fóloldotta, mivel könnyű volt fölfedezni a finom amarant erezetet a fehér szirmokon, a nyelve- seken és a szabad levélszirmokon egyaránt: mindegyikük középvonalának két oldalán futottak le a piros erek és középütt határozott fehér csíkot hagytak, ám a fölpöndörödő nyelves-szirmok nyelvén a középső csík széles volt és erős krómsárga színű, valahonnét a virág belsejéből jött ez a sárgaság, titokzatos mély rejtekekről, egyszerre ott volt azzal a kihívó különbözőségével, ámbár így sem tette a legcsekélyebb kárt sem a szempillantás alatt megszokott harmóniában, ugyanis a virág szembeszökően harmonikusnak tetszett, a vér vitathatatlan képzetével, erotikus benyomást keltett első ránézésre, akárha nevének kívánt volna tökéletesen megfelelni: a szirmok, a nyelves-szirmokról van szó, olyan szabályos rendben álltak, mint a Mercedes-csillag, az osztásokból pedig a szabad szirmok ágaskodtak fölfelé hegyesen, kissé balról jobbra csavarodva: az amarant erecskék mintha valami kezdődő spirálba indulnának rendeződni, esetleg egy spirál emlékébe, minden hajlatnál összesűrűsödtek az optikai logika szerint, már-már erőteljes piros foltnak tetszettek, egyszeriben vérrel teltek meg, ahogyan a nász reménye zúdítja névadójukba a vért, nőszirom - a növényvilág pikáns fóltolulása az egyértelmű jelképek birodalmába, az ősi szimbólumok hermeneutikai története a maga naprakész nyitottságával, pimasz félreérthetetlenségével, a defloráció apró, hallható sikolyaival, amelyek abban a tudatban hagyják el a szenvedő ajkakat (fog- összeszorítás, ráharapás a szájszélekre, a nyelv beszívása), hogy egyúttal a remények reményének beteljesülését harsonázzák világgá, és ezen a fehér nőszirmon mindez egyszerre van jelen, ez - mondhatni - a defloráció pontos térképe, az elpirult szűziségé, a határ őrjelei: a büszke beérés fordult át ebben a pillanatban a hervadás végérvényességébe, ez a szétválaszthatatlan sziámi ikerpáros: lám, kibontakoztam, kinyíltam és nyomban átjárhatóvá váltam a halál számára, miképpen az erotika minden mozzanatát a halál súlya terheli, és mégcsak nem is arról van szó (noha arról is), hogy a szirmok majd rövidesen veszíteni kezdenek nedvdús rugalmasságukból és látszólagos vérbőségük eredete a pöndörödésben lepleződik le, a nyelves-szirmok „nyelve” olyan tökéletességgel sodródik maga alá, ahogyan egy halkonzerv fedőlemeze a nyitószerszám tekerésére, a pöndörülés útját vér jelzi: az amarant erecskék egyszeriben összeérnek, egymásba folynak, hogy lesújtóan jelezzék az útirány tragikumát, amelyre az a bizonyos Gefühlsdrang irányul; az összes élettel bírót, a rejtelmes szépségű nőszirmot is, hiszen ez az érzőerő nem más, mint 820
