Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Gróh Gáspár: Nagy Gáspár: augusztusban, Ludvik Jahn nyomában
GRÓH GÁSPÁR Nagy Gáspár: augusztusban, Ludvík Jahn nyomában A költő Nagy Gáspár első prózakötetének címében egy Milan Kundera-hőst idéz. A gesztus nemcsak és nem elsősorban e figurának szól, talán nem is igazán Kunderának. Inkább. Prágának, és annak, amit 1968 augusztusa jelenthetett, annak idején és jelent ma is. Nekünk nem annyira a demokratikus szocializmus kísérletét: ennek kilátástalanságát alighanem sehol annyira nem érezték, mint Magyarországon, csupán tucatnyi évvel ’56 után. De a kötetben efféle elmélkedések nincsenek: aprócska történetek, némi anekdota, tűnődés nyárvégi szerelemről. Kundera inkább véletlenül kerül ide, pontosabban a párádzó szemléletű szocialista kulturális politika bürokratikusán szabályozott pongyolasága jóvoltából. A testvérországok közötti együttműködés keretében megjelent a csehszlovák író kötete, amiből a kisvárosi könyv- terjesztő úgy vélt a legbiztosabban megszabadulni, hogy egy tombola nyereményének ajánlotta fel. S mit tesz a nem is olyan vak véletlen: a könyvek olyanok kezébe kerültek, akik - horribile dictu - elolvasták... A könyv aztán eltűnt, nemcsak tulajdonosa, hanem valamennyi közkönyvtár polcáról. Mintha csak tréfa (csehül 2ert, a mű címe) lett volna az egész. Itt azonban nem tréfáról van szó, ahogyan az anekdotán sem csupán mosolygunk, hanem szinte halálosan komoly dolgokról. Nagy Gáspár rendkívül visszafogottan, akkori nyelvezetén, akkori szemléletével láttatva a történeteket - amiben az a paradoxon, hogy mindebből kihagyhatatlan az azóta eltelt majd három évtized. Vagyis éppen a távolság kényszeríti vissza a kiindulópont közelébe. Mindez már messzire utal: főként arra, hogy bármennyire és egy-egy pillanatot rögzít, ezt most teszi; s így a történet eleve két idősíkot fog be. De máskülönben is két síkja van, mint minden mesének. Az egyik az élet transzcendens oldala, benne a végesség-halhatatlanság, tehát az idő gondjával, a másik a pusztán világi eseménysor. De felidézhető-e valami is abból, ami elmúlik, ami történik velünk, ami a mindennapi létezésből már emlékké formálódik? Hiszen minden ilyen újraélési kísérletben ott van a nagy transzformáció: nem a történetet rekonstruáljuk, hanem az azokból kialakult emlékeket vetítjük ki. Nagy Gáspár könyvének ez az alapvető írói gond a meghatározója, oly mértékig a szöveg mélyére bújtatva, hogy olvasása közben alig vehető észre. A kötet írásai nem erről, hanem arról a korról szólnak, amiben a szerzőnek 802
