Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Szepesi Attila: Egy életmű körvonalai
Szíriát oszlopainak. Ugyanazt a gondolatkört járj a körül és teljesíti ki a szerző. Az ősi tudást keresi, azt kívánja rekonstruálni. Vizsgálja az újkori „majommítoszt” és ennek vulgáris félreértéseit. Vizsgálja a fák, rovartársadalmak, a sokszor primitívnek mondott - már a protozoikumban feltűnő - puhatestűek, s az élet színpadára később kilépő (ám az „őssejtig viselős”) madarak és emlősök intelligenciáját. Végül kimondja: „...az értelem nem az ember kiváltsága, nem kizárólagos tulajdona, benne működik a természetben, az anyagban, s legtöbbször nem ember módra. De ez korántsem jelenti az anyagelv igazát, ellenkezőleg. Az értelem eredete titok, székhelye nem található, működése érthetetlen. Az ember sokat birtokol belőle, de keveset is. Más lények többet és kevesebbet. Azaz nem ez teszi emberré az embert. Egy nagy tudós lehet gyászos emberpéldány, az egyszerű elméjű, tanulatlan ember viszont mindnyájunk példaképe...” Vizsgálja továbbá Várkonyi az ősmítoszokat, a hősi énekeket, eredetmondákat, a szent hegyeket, az anyajogú társadalmakat, a hajdanvolt ember csillaghiedelmeit és az „örök visszatérés” impozáns ciklus- elméleteit. A történelem előtti ember, mint megállapítja, felismerte, megőrizte és érvényben tartotta az értékek örök rendjét. Ellenben mi, „Faust utódjai, felszabadítottuk az anyag titáni erőit, de jelentését megtagadjuk, elhajítottuk, s evvel elveszítettük az értékek rendjét is. Az egyetlen értéket az anyag erejében látjuk, amely géppé testesülve uralkodik rajtunk. Nem hívei vagyunk az új Istennek, hanem rabszolgáivá lettünk...” Mára, amikor a könyvkiadás többé nem a cenzúra vadászterülete, hanem főképp szándék (és nem utolsósorban pénz) kérdése, a Széphalom Könyvműhely jóvoltából igencsak felgyorsult a Várkonyi-életmű kiadása. Lassan kiteljesül az általa megálmodott őskori tablókép. Röviddel a teljes Az elveszett paradicsom után napvilágot látott a trilógia harmadik darabja, Az ötödik ember. Egyelőre ugyan nem a látomás betetőzésének szánt teljes mű, csupán annak első kötete, mert a kézirat oly teijedelmes és gazdag, hogy a kiadó három kötetben kívánja közreadni. Nem kell hozzá különösebben „beavatottnak” lenni (ez Várkonyi egyik kedvenc kifejezése), hogy lássuk: ez a mű is szervesen illeszkedik az előzőkhöz, csak épp a hozzánk közelebb eső, immár történetinek mondható idő eseményeit fürkészi. Pontosabban szólva: a történet előtti és utáni idő határmezsgyéjét, ahogy itt a korábbi események és hiedelmek módosulnak, és kialakul az írott história ideje. Látható tehát, hogy a szerző e művében a korábbi tablóképet teszi kerekké és teljessé, melynek részletein egy életen át munkálkodott, s melynek genezise az a hajdani, véletlenszerű sétakocsikázás volt a löszbe vájódott mélyúton... Minden történet előtti népnek megvolt a maga csillagmítosza, a Zodiákus Földünkre és életünkre gyakorolt hatásának gazdag hiedelem-rendszere, melynek fényében négy ciklust ismert fel az eseményekben: arany-, ezüst-, réz- és vaskorszakot. A görök Hisziodosz viszont (sejthetően mára elfeledett keleti mítoszok hatására) az említett négy korszakot egy ötödikkel toldja meg. Nála a korszakok úgy váltják egymást, hogy a legősibb (maszkulin természetű) aranykorra, az istenkirályok idejére szabályosan következik a Hold uralma alatt álló (és feminin, tehát matriarchátust feltételező) ezüst- és rézkor, ám ezek múltával törés áll be a históriában: nem a „szokott” vaskor, a sötét kor következik ekkor, hanem a hősök ideje. Ez egy „új-patriarchátus” 799
