Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mesterházi Károly: A honfoglaló magyarok és a régészet

Ketel pataka kis folyóvíz. Szűcs Jenó' mutatta ki, hogy e birtoklás valódi volt, és nemcsak Anonymus mesélő kedvéből született a történet. Ez pedig azt jelenti, hogy eredeti szállásfóldjeik egy részét megtartották. A fejedelemnek cserébe átadott területen alakult ki később a pataki erdóüradalom ill. erdőispánság, ahol szívesen vadásztak királyaink. De ezt megelőzően Ketel nemzetsége lakott rajta, melyhez tartozhatnak a sárospatak-baksahomoki temető és más gazdag sírok. A nemzetség nagyobb része átköltözött a Dunántúlra.

Patak és környéke később Zemplén megyéhez tartozott. A 10. század első felében déli része a Bodrogközzel a katonai kíséret kabar elemeinek szállásföldje volt. Első sorban rájuk jellemző a tarsolylemezes, díszöves ruházat. Ketelt és fiát Anonymus a kim vezérek népéből valónak mondja. Banai feltűnésük azt jelzi, hogy a katonai szolgálattal érdemelték ki nagy, később Komárom megyei birtokaikat. Ezeknek ugyan végül 2/3-át át kellett adniok a királyság megalakulásakor a komáromi ispáni vár számára, amint erről szinte kivételképpen Anonymus megemlékezett, de a megye hatodrésze, mint maradványbirtok, még mindig óriási terület volt.

Mindezek ismeretében fokozottabb figyelemmel kellene kutatni Banán és a Katapán nem birtokain. Talán itteni jelenlétük magyarázza a Dunántúl egyetlen dirhem leletét Szomódon.

A nemzetségek régészeti kutatása tehát két úton is elkezdhető. Részint a teljesen feltárt és társadalmilag jól tagolódó temetők, vagy temetők és magányos gazdag sírok, esetleg előkelő temetkezések sírcsoportjain keresztül vezethet a megközelítés egyik útja. A másik a történeti adatokkal kombinált régészeti kutatás. Mint láttuk, a két megközelítés végülis azonos régészeti leletcsoporthoz vezetett el: többnyire gazdag asszonyok sírjait találjuk e hagyatékban, akikre egyrészt díszes lószerszám, másrészt lószerszám nélküli, de nagyon díszes ruházat jellemző. A két csoport helyenként területileg is elválik egymástól. A Felső-Tisza vidékére inkább a díszes lószerszámos női sírok a jellemzőek, a Maros-Kőrös-Tisza vidékére pedig a díszes ruházatú temetkezések. A férfiak sírjaira nem annyira a mellékletek különbözősége jellemző, hanem inkább a díszes felszerelés, vagy annak teljes hiánya. A Felső- Tisza vidékén, a Bodrogközben pl. rendkívül gazdag férfi sírokat találunk, mellettük a nők sírjai jóval szerényebbek. A Dunántúlon pedig szinte nincsenek előkelőnek mondható, gazdag férfi sírok, bár itt a gazdag női sírok is kisebb számban vannak jelen. Az okokat ma még pontosan nem ismerjük, de valószínűleg nem kizárólag nemzetiségi hagyományokról van szó e különbségek mögött.

Annyi biztosnak látszik, hogy a honfoglaló nemzetségek egy része elkerülte a lesüllyedést, és átmentette magát a királyságba is. A nemzetségek köznépe azonban fokozatosan elszegényedett, és szabadságát elvesztette. Ezt a folyamatot a régészet már nem tudja megfigyelni, legfeljebb bizonyos jelenségekből következtetni tud a változásokra. Artándon pl. sikerült feltárni a 10-11. századi temetőt, amelynek két gazdag sírjába egymást követő nemzedékekben rozettás lószerszámos nők nyugodtak. Férjeik semmiben sem különültek el a temető többi férfi sírjától, pedig legalább az egyik férj az asszonya mellett temetkezett. All. század második felében már bizonyosan királyi tulajdonban volt a falu, melynek népét és föleiét I. Géza király a

784