Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mesterházi Károly: A honfoglaló magyarok és a régészet
Újra csak hivatkozhatunk az itáliai Farfa-i kolostor egyik majorjában élő szolgák részletező felsorolására, akik nem éltek házasságban, mivel nem volt erre joguk. Ugyanilyen viszonyok voltak a magánfóldesúri birtokokon is a „man- cipiák” között. Fichtenau adatai közeliinkbe hozzák azokat a viszonyokat, melyek a mi okleveleinkből kimaradtak. De mind az ottani, mind a hazai forrásokból egyértelmű, hogy a szolgákat eladományozták, a szabadok adósrabszolgaságba kerülhettek, nem házasodhattak, s így a szolganők férj nélkül nevelték fel az el nem ismert kapcsolatból származó gyermekeiket, létezett az ágyasság intézménye, s ezek olyan tényezők, melyek a közösségek szerkezetét meghatározták. Ezért jöhettek létre egyes temetőkben a természetes arányoktól eltérő számú férfi vagy női temetkezések. A zalavári községi temető jól mutatja a szabálytalanságokat, az új korszak elősorolt vívmányait. A nemzetségek Bármily gyorsan is alakult át a honfoglalók társadalma, az emberi közösségek külső képén ez nem mindig látszott meg. Ha szabad állapotúból szolgákká is váltak, ez jogi viszonyaikban hozott döntő változást, temetkezési rendjük viszont változatlan maradt. Ha egy közösség, egy vagy két nagycsalád a honfoglaláskor megtelepedvén, további két évszázadig helyben maradhatott, több száz síros temető őrzi földi maradványait. Szerencsénkre ma már több teljesen feltárt 10-11. századi temetőnk is van, sőt elemzésre alkalmasak is. Az ilyen temetőknek jelenleg három fő típusát tudjuk megkülönböztetni. Az egyikbe azok tartoznak, amelyikbe gyakorlatilag csak szegényes mellékletű halottakat temettek: bronz kar- és nyakperecek,különböző bronz gyűrűk és fülbevaló karikák találhatók bennük. Ilyen temetők leginkább a Dunántúlon fordulnak elő (Majs, Eilend, Fiad-Kérpuszta, Győr-Pósdomb, Sorokpolány). A második típusba azok tartoznak, amelyekben az említett szegényes ékszerekkel eltemetettek mellett egy kisebb csoport fegyveres sírja is előfordul. Az ilyen temetők többsége a Dunától keletre és északra található (Püspökladány, Magyarhomorog, Ibrány, Csekej, Ikervár). A harmadik típusba azokat a temetőket soroltam, amelyekben a köznépi sírok közt néhány, a vezető réteghez tartozó halott sírja is előfordul. Ezekben a temetőkben az előkelők többnyire gazdag nők (Ártánd, Hencida, Érsekújvár). Ahol gazdag nők vannak a rangsor élén, ott többnyire rozettás lószerszám jelzi a társadalmi helyzetet. Az Ipoly- kiskeszi temetőben viszont lovas, díszöves férfi áll a közösség élén. E két utóbbi temetőtípus őrzi legjobban az egykori társadalom összetételét, tagozódását. Minthogy a nagycsaládnál nagyobb, jelentősebb, közösségekről van itt szó, élükön pedig vagy a középrétegekhez tartozó fegyveresek, vagy az előkelők gazdag asszonyai tűnnek fel, ezek a közösségek lehetnek az egykori nemzetségek, vagy azok kisebb leágazásai. Közbe lehetne vetni, hogy csupán egy-egy faluközösség temetőiről van szó, s nincs közük a nemzetséghez. Ha valóban egyetlen vagy néhány rokon család alapít egy falut, akkor a további generációkban 100-200 éven át, az exogámiát leszámítva viszonylag belterjesen élve még nem nemzetséget hoz létre. Ez még csak vérrokonoknak több generáción át együttélő közössége (cognatio). A nemzetség kutatásának lehetősége akkor merül fel, ha a közösség legtekintélyesebb tagját vagy annak családját megkülönböztetett gazdagsággal temetik földijei közé vagy azok 782
