Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Bohár András: Verbo-vizuális provokációk - Székely Ákos költészetéről

(f: legyen a fókusz) Van fókusz, amiből kiindulhatnak a fények, hogy végül a sötétségbe érjenek. Közben mindvégig jelen van a játék. A „mobil-kirakósdi- könyv” lapjait tetszés szerint rakhatjuk össze. Csak egyetlen formai utasítás szerepel a borítón. Egy keresztalak, amelynek középső kockájában egy írott „f* szerepel. A jobb és bal szárak hét-hét kockát, az alsó hatot, míg a fölső kilencet irányoz elő. Természetesen számtalan variánst elképzelhetünk, kirakhatunk, mert a négyzet alakú költeménysorozat önmaga is kínálja ezt a lehetőséget. Ám még a szimbólumok elemzésénél visszatérünk arra, hogy milyen jelentősége van ennek a formai anticipációnak.

Most nézzük azt a lehetőséget, amely követi a formát. A bal szár végpontja lehet a képzeletbeli életfonalak egymástól különálló részei, s egy kettészakított filmrészlet, majd a lap felső sarkában a vadászjelenetről szóló rövid, mozaikszerű tudósítástöredék. A játék és történet megismételhetetlen egyszeri- ségét éppúgy bevonják ezek a jelek az értelmezésbe, mint a folyamatosság megszakíthatóságát és egzisztenciális voltunk feszültségeit. Az irodalom tömjénfüstjéből való elillanás, az ünnepek hiánya és örömtelen örömök (Happy Borday) egyaránt részét képezik a mű-alkotás virtuális mőbiuszszalagjának. Már csak a névre (Éva) és arra a bizonyos negyedik hang megszólalására várhatunk, amely a perszonális és közösségi kapcsolatok fölötti transzcendencia igézetében hangzik föl.

Ennek a bizalom jegyében várt hangnak az ellenpólusát is megkonstruálhatjuk magunknak a kereszt alsó szárában. A „fiam!” megszólítás a személyes tradícióátadás pozitív jelentését előlegezi, ugyanakkor a „tökösök és töketle- nek” szójátéka a mindent parafrazáló nyelvi játékot hozza mozgásba. Végsőkig kell vinni az elavult metaforák szétroncsolását. Szét kell fújni a betűket, kulcségetőknek kell lennünk, még az illúziót is szét kell kergetnünk, azzal kapcsolatban, hogy valaha is megtalálhatjuk a nyelvi jelentések végső formáit.

S mindezt olyan nyelvi sematizációk körében illusztrálja Székely Ákos, amelyek rámutatnak a tradíció konstruált voltára, így életvilágunk felépített- ségére és a nézőpontok általi változások jelentőségére. Egy ablakkeretben vagy tiltó táblán a „Kihg/olni veszélyes! (K. Aljosa IV. b oszt. tan.) feliratot olvashatjuk, ezzel a megjegyzéssel: Zoszima atya szerint „fürge eszű kisdiák”. Denevérek kísérik a kísérteties szövegtájat. Ezzel a kereszt függőleges alsó végpontjába helyezett gesztussal a végsőkig hajtott tradícióidézést és az élet általi szövegben megnyilvánuló részleges törlést tudatosíthatjuk. De adódhat pozitív olvasat is: „Kihalni veszélyes!” S ez egyaránt utal az individuum végső sérülékenységére, a létezés egyedi múlékonyságára, ugyanakkkor a lét demonstratív önfelszámolódásának antropológiai vonzatára.

S ezzel az intencióval ismét elindulhatunk a kereszt fókuszába, újabb ki- rakósdi felé a kereszt legmagasabb csúcsához közelítve.

Különös érzés keríthet hatalmába mindannyiunkat, amikor a következő négyzetlapokon a szétfújás eredményeit regisztráljuk. Egyfelől a tradíciófeltárás másállapotaival ismerkedhetünk meg. Azzal a „táv-helyi” ráérzéssel, ami olyannyira jellemző közeire, távolra, középre, keletre és nyugatra. Pattanásig feszült a mi gázai övezetünk is, miként az igazi is, és mi csak állunk, mint az a bizonyos szamár.

A kommunikáció új rendjét megtestesítő szimbólumaink -a telefon és a mindent átszövő energiakapcsolat - sérülékenyek, szétszabdaltak. Csak léte74