Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mesterházi Károly: A honfoglaló magyarok és a régészet
társadalmának képzelték el. A sok száz szegény sírt, amelyet alig tartottak megmentésre méltónak, a legyőzött helyi lakosság temetkezéseinek határozták meg. A régészet és történettudomány eredményei tehát szinkronban voltak egymással. Főleg a millennium idején volt ez a kutatók felfogása, régészek oldaláról Pulszky Ferencnek és Hampel Józsefnek. Nagy Géza viszont látnoki módon inkább társadalmi különbségekre gyanakodott a kétféle hagyatékban (1893, 1913). Érdekes, hogy már ekkor felmerült az igény a társadalom alapegységeinek, a családoknak a meghatározására. Az első' határozott lépéseket ebbe az irányba Roska Márton tette meg a vajdahunyadi (1913) és várfalvai temető' (1914) elemzésével. Ezután harminc évig szinte semmit sem hallunk a magyar társadalomról régészeti szakmunkákban. Az adatgyűjtésben teljesedett ki egy egész generáció munkája. A következő' nagy összegzést László Gyula végezte el, aki ugyan még a régi értelemben vett honfoglaló régészeti anyagból indult ki, de annak társadalomtörténeti elemzését ó' végezte el elsőként, példát mutatva más korok és társadalmak kutatásához is. A kolozsvári iskola az ő munkásságában ért el újra máig sem fogalmazott szintézist. 1945 után már felgyorsult a honfoglalók társadalmával foglalkozó kutatás régészeti vonulata is. Viszont erősen ideologikus lett a tudománypolitika, és benne a történet- és régészettudomány is. A marxista társadaloihfelfogás új kutatási szempontokat tett kötelezővé, új állásfoglalást kívánt meg a kutatóktól. A „dolgozó nép” emlékeinek feltárása alapvetően megváltoztatta a korábbi, valljuk be, erőteljesen művészettörténeti szemléletű régészetet. Persze, ez sem volt következetesen végrehajtott program, mert más oldalról mégis az volt az ásatások eredményességének mutatója, mennyi szép tárgy került elő. Volt olyan felelős állásban levő régész, aki szerint a szegényes temetőket nem érdemes feltárni, mert csak egy marék hajkarika jön elő belőlük. A hangzatos kutatóprogram két temető teljes feltárásával elakadt, s nem volt pénz sem a gazdag, sem a szegény temetőkre. A két nagy temető, a Fiad-kérpusztai és a halimbai feldolgozásának tanúságai, a történettudomány új eredményei a honfoglaló magyarok társadalmáról, és az etnológiának a társadalmak születéséről vallott újabb elméletei azonban tarthatatlanná tették a millenniumi idők felfogását. 1959-ben Szőke Béla végül ki merte mondani, hogy amit eddig a honfoglaló magyarok hagyatékának véltünk, az csupán a vezetőké és a középrétegekhez kapcsolható. A „marék hajkarikát” szolgáltató temetőkben viszont nem a szlávok, hanem a magyarok köznépe, a társadalom legalsó rétege nyugszik. A konklúzió levonását persze sok kis apró adat is segítette. A nevezett hajkarikák, melyek a 10-11. századi temetők leggyakoribb ékszerei, korábban tipikus szláv ékszernek számítottak. Úgy is könyvelték el a temetőket, van-e bennük S végű hajkarika, vagy nincs. Ha van, akkor ott szlávoknak kell lenniük. Mégis feltűnő volt, hogy ennek az igénytelen ékszernek az elterjedési térképe azt mutatta, hogy fő gócpontja a magyar Alföld szlávok által nem lakott közepe. Vagyis a szláv helynevek és az S végű hajkarika lelőhelyei másmás területen sűrűsödtek. Ráadásul, a már említett Somogy megyei Kér- pusztán, amely egy Kér törzsbeli közösség elpusztult faluja volt, szintén az S végű hajkarikák és az egyszerű sírmellékletek voltak túlsúlyban. Szőke tételének kidolgozása 1962-ben jelent meg. Azóta beszélünk magyar 769
