Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - Hajnal László Gábor: "Nyári ruhádban, a gyöngyfehérben..." - Latinovits Zoltán emlékezete
voltak, ez tény, mert a rádióban, televízióban, az Egyetemi Színpadon elhangzott versmondó műsorokra kíváncsiakat nem érdekelte az összeférhetetlenség” szakmai vádaskodása. Csak a szerep. És a munka tisztelete. Kevesen tudják, hogy érettségi után nem vették fel a Színművészeti Főiskolára, azért aszta- lostanonc lett. Idézünk az önéletírásból: „Csodálatos a műhely, ahol véső igazgat elvadult anyagot: prések, fűrészek és gyaluk formálnak akaratot és dühöt, ahol a hibából vidám forgácstűz lesz a kályhában, a tűz melege felderít és ragaszt, ahol a remény biztos siker, a mozdulat nyugodt és egyenletes, a szenvedély állandóságot nemz, az indulat bizonyosságot szed ki az anyagból: ahol az egytömbű homogenitás heterogén bölcsességgé szaporodik; ahol a kísérlet biztos tudáspilléreken alakul győzelemmé. Ahol mértani idimok biztosan ölelkező egységgé sajtolódnak. Ahol az eredmény több ember összmunkájából, ősi törvényeken épül, ahogy az eszem társadalmat és közösséget kovácsol. A műhelyben, ahol elválaszthatatlan a mesterség a művészettől. Ahonnan az esetlegességet vasprések szorítják ki. Ahol minden és mindenki ugyanazt a célt szolgálja. Ahol a munka szervezett célt, a cél szervez embert és munkát. Hányszor vágytam vissza a handabandázó szervezetlenségből, a művészi ködökből a krisztusi műhelybe, az ősi céhbe, ahol a tudás szab rangsort, ahol tiszta és emberséges minden, akár a cseresznyefa simogatása, a dió bőgőmély barnasága, a körte bölcs biztonsága. Fölsöpröm a műhelyt, helyre kerülnek a szerszámok, mágnesre ragadnak az elgurult szögek. Este van. Feszülnek az izmok, az agy nyugodt. Mindennap tettünk valamit. Nyugodtan alszik az ember, akár a bölcsőben, akár a koporsóban. Fontosak vagyunk és pontosak, akár az órák. ” Latinovits Zoltán a Városligetben, Gundel Károly unokájaként született 1931. szeptember 9-én, éppen Krúdy Gyula sörkerti asztala fölötti szobában. Fátumos véletlen, hogy 1971-ben ő játsza el Huszárik Zoltán filmjében a Szindbádot, és vajon mivel magyarázható, hogy 1956-ban, a még tintától nedves építészmérnöki diplomájával Debrecenbe szerződik segédszínésznek, majd kereken húsz esztendő múltán sínre lökődik, mint az annyiszor tolmácsolt költő, József Attila. Belefacsarodik a lélek, ha arra gondolunk, hogy hány esztendős volt Petőfi, Ady, és a balatonszárszói síneken mozdonnyal birkózó két vadóc (B. Nagy Lászlóval együtt hárman), akik így szelídültek a szeretet éhségbe. Nem kell feltétlenül misztifikálni a szerep Himaláját teremtő embert, mert nincs szüksége a szépítgető kozmetikázásokra. A baj ott kezdődött, hogy a Jihegő elfogultak”, a csácsoló kékharisnyák a középszertől fölfelé-, másfelé is tapsosították lelkesedésüket, és ezzel ragyogó lehetőséget adtak a tárgyilagosságjelmezében parádézóknak a bírálgatásra. Hajdanán, a Török Tamás rendezte Petőfi vers-műsort, Molnár Gál Péter, a Népszabadság kritikusa azért tiporhatta porba mert: „Latinovits és Madaras Petőfit hörögtek. Az ő Petőfijük, fésületlen, viharszaggatta indulataival fóltépett macskakövek, korgó gyomorral bezúzott kirakatüvegek költőjeként hangzott, de a haragos Petőfi helyett a hercig Petőfit adták műsorba. ” Az más kérdés,hogy tényleg így volt-e, hiszen ezt a rádiós fölvételt nem engedték .levegőre”, talán éppen azért, mert a szalagot lepörgették előtte néhány beavatott újságírónak. Ne találgassunk! Ványa bácsi felejthetetlen alakítójának nincs erre szüksége, mintahogy a 750
