Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Bohár András: Verbo-vizuális provokációk - Székely Ákos költészetéről
nyék vagy az értelein elsődlegességét megkérdőjelező poétikai kísérletek. Ez utóbbi kettősség Székely Ákos későbbi vizuális munkáiban is fellelhető. így az irodalom fogalmi és értelmi jelentései mindig megmaradnak valamilyen formában, ha másképp nem, akkor végletes hiányukra való utalások keretében. Az olvasatok száma és a poétikum hatóköre azonban jócskán módosul: S mint azt a Verbafrodita nász záró poémája is mutatja az önazonosság keresés gépezete még ha saját dugába dől is, akkor is tovább csikorog. Saját hajunknál fogva kíséreljük fölemelni, magunkat, saját levünkben, saját levében fő a nemzet. S talán arról is érdemes megemlékeznünk, hogy ugyan igen rejtett, többnyire ironikus kontextualizációk keretében, de megtalálható Székely Ákos költészetében egyfajta társadalom- és kultúrkritikai intenció. Egyrészt a végleges és egyértelmű szakítás a korszak realizmusfogalmával ill. a szimbolikus-heroikus beszédmóddal, jelzi az egzisztenciális érzékenység önmagát felmutató jelentőségét. Másrészt azonban a fenomenológikus és reflexív beállítódás szükségszerűen magával hozza azoknak a társadalmi- és kulturális életünkben jelenlévő anomáliáknak a megmutatkozását, amelyek egyértelműen jelzik a kritikai mozzanatok minőségét. Jól példázzák mindezt a Helyreigazítások sorai: „Tegnapi számunkban a Gál Jánosról szóló nekrológban téves adatot közöltünk. Gál János nem 1975-től, hanem 1957-től volt tagja a munkásőrségnek.” Ezekben a „helyreigazításokban” a korszak ideológiai-politikai monoliti- kusságának éppúgy megtalálhatjuk a kritikáját, hisz a véletlen kiemelés egyértelműsíti a morális állásfoglalást, mint ahogy az újsághír versszerűvé tétele a szocialista realizmus kánonesztétikájának önmaga általi kijátszása is megtörténik. (verbo-vizuális provokációk) Mint már megjegyeztük az előzőekben: Székely Ákos költészetének mindig hangsúlyos eleme maradt a szöveghez és értelemhez való viszony. Azonban ennek vizuális leágazásai és rétegzettsége csak az 1995-ben napvilágot látott Egyszeri kibocsájtás könyvében tapintható ki teljes egészében. Itt már véglegesen a „térbe rántódtak a szavak”. Az objektköltészet sajátos darabjait mutatják be a „csőleszállítás” ciklusa. A hagyományos lett- rista költészeti munkák papírlapjai hengerekké vannak összefogva, s több henger egymáshoz való viszonya adja a teljes költeményt. így az egyes poétikai munkák, mint kanonizációk, zárójelbe kerülnek, s csupán méretük és térbeli elhelyezkedésük marad meg mint látványköltészeti lényegiség. Mert itt nemcsak az írott költemény fogalmi jelentése homályosul el, válik teljesen esetleges egyediséggé, de egyúttal szemtanúi lehetünk annak is, hogy a költészet eddigi könyvformája: már csak a jelképes gesztusok őrzője lehet. Mint azt mutatják a valóságban körbejárható objektköltészeti darabok és a szerző videofilmjei is, aminek képkockarészletei a könyv függelékében találhatóak. A szöveg és tárgykészítés poétikai összefüggéseinek különböző vizuális mozzanatait mutatja „a szájkosár kiürítése” és az „alufóbia” egységei. Itt a térkép-vers alakzataitól (itt járt sierra) a különböző fizikai jelenségeket, geo- metrikai formákat beépítő munkákig, paradox nyelvi-társadalmi piktogrami- mitációkig megtalálhatjuk azokat a leleményeket, amelyek mind a verbális, mind a vizuális nyelviséget, poétikumot provokálják. S ezeknek a munkáknak 68
