Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - Molnár Gergely: Orgoványi napló (részlet)
a nagy vendég érkezésére. Én éppen a Csáky utcán igyekeztem kijutni a beindulás útjára, a Nagykőrösi utcára, mikor célomtól alig 50-60 lépésnyire azt hallom egy fejem feletti ablakból: - Vissza neki; jaj, ki parancsom élve szegi!- Katona Mihály volt, az örökifjú nyugalmazott gimnáziumi igazgató, élete párjával könyökölt ki saját ablakából. O is ki akart jutni a beindulási útra, de nem eresztette az őrség, azért idézte rám a „Tetemrehívás”-t, hogy „Vissza neki”. Megpróbáltam én is, de nem sikerült, akkor azután jó nagy kerülővel a Bethlen utcán kimentem a város szélére, s onnét a Nagykőrösi utca kezdetéhez, éppen a diadalkapuhoz. Előbb a publikum sorfala közt füleltem, majd az izsáki deputációhoz csatlakoztam, Posch Lipót főjegyzőhöz, a főbíróhoz, a katolikus káplánhoz, meg még vagy 8 érdemes izsáki emberhez. Éppen az őröket nézegettük már, készen az esetleges hosszú várakozásra- mert mint hallottuk, a ceglédi állomáson is ünnepük a fővezért -, mikor nesztelenül besiklott a várt vendég különvonatja az állomásra. Jól látszott a lombtalan fák közt, bár lehetett tőlünk vagy fél kilométernyire. Még egy kevés igazodás, beszélgetés, s egyszer csak jött a menet. Elöl a rendőrfőkapitány: dr. Barna Tibor, utána a festői szép lovas bandérium, leginkább piros mellénnyel a mellükön, vezetőjük vállára cifraszűr volt hanyagul vetve. Valami proletárféle ezt jegyezte meg mellettem: - Ez mög a Rózsa Sándor bandája! - Mindmegannyi lóra termett, szép barna magyar legény. Orgoványiakat is láttam köztük: Acél Józsefet és Tóth Imrét, ifj. Király Sándort, a Sándor fiát, Nagy Juhász Pistát, aki azt izsáki három zsidót ellopta november havában, az Imre fiát; lehettek valami 40-50-en, négyes sorokban; utánuk a polgári (gazda)- ruhás lovasok barna szűrös vezetője következett. Ezek után teljes hadifelszerelésben gyalogos katonák jöttek, fejükön sisak, és követték a fővezér hintáját. Egy jó részük, dicsőségünkre, orgoványi - mégpedig legifjabb Király Gábor, ifjú Kristóf István, Gyarmathy István, Végh István, Rimóczi István és Hajmási György. Szép barna emberek, komor, nehézkes a járásuk - de már mindenki szeme a hinten függött: Horthy fővezér ült benne az állomásparancsnokkal. Éppen 3-4 lépésnyi távolságra állott meg tőlem a hintó. Szinte önkéntelenül körülnéztem. Három galamb röpült el a tumultus felett - két szép fehér meg egy szürke. A nap pazarul ontotta sugarait a földre, úgyhogy a tenyeremből kellett ellenzőt csinálnom szemeim elé, hogy egyetlen pillanatot se engedjek észrevétlen elröppenni. A kecskeméti gazdaközönség zászlótartója azonban olyan rossz helyen állott, hogy éppen a fővezér arcát pásztázta a zászló fényével. Elébem meg egy akkora emberi alakot rendelt a teremtő, minő csak az emberiség őskorában létezhetett. Majthényi polgármester szavaira is figyeltem, meg a fővezér arcát is vizs- gálgattam. A deres hajú, alacsony polgármester beszédjének veleje az volt, hogy ha kihevertük azt a romlást, amit Muhi meg Mohács hozott ránk, bizonyára ki fogjuk heverni azt a nagy romlást is, mit most Budapest hozott ránk, annyival inkább, mert immár megtaláltuk a magyarság vezető emberét Nagyméltóságod személyében, aki körül lelkesen csoportosul a nemzet, hogy tűzoszlopként vezesse a kibontakozás és nemzeti újjászületés nagy feladatai felé. A fővezér a kocsijából kiszállva hallgatta végig a pár perces beszédet, s 709
