Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Szepesi Attila: Second Hand-Szonett; Önarckép ötvennégyéves korából; Rouault: Az öreg bohóc; Falvédő (versek)

Az ember csüggeteg, a világ bűzét érzi,

bár hajlamos némi önáltatásra,

hiszi, arca az Isten földi mása,

s míg hullt maszkok gyűlnek körötte körbe’,

vicsorog egy foncsortalan tükörbe,

mely fénylett hajdan, mára összetört rég,

így oroszlánnak mutatja az ürgét.

Az ember nem komoly ötvennégyévesen e garantáltan átmeneti korban, hol nem tudni, bakó és mágus hol van, mert a virtusban összekeverednek s a jelszó szerint: nőve növekednek; velük a Sátán-masinéria, a tudománynak csúfolt technika.

Az ember fütyörész, a fej vagy írást únja, szkeptikus receptekre, izmusokra, nem lesz provinciális boglya-kurkász, ahogy nem lesz nyikhaj mondialista: se ez, se az, csak ide-oda leskel és nem tákol se acélból, se kőből faragott bálványt a hitvány jövőről.

Az ember nem komoly ötvennégyévesen, tudja, kéne egy bekerített kert és ő volna ott a virág és a kertész: öntözgetne néhány dibdáb palántát, mely kölyök-hitét így-úgy visszahozza, keserű arcát váltig sokszorozza; pátyolná - magánmitológiáját.

Az ember legyinget, hitetlenül kapkodja fejét, bár nem vitte sokra, nincs ötlete, nincs szónokolni kedve, sandít az ordas bűvészinasokra: maga hangjától nekitüzesedve mind zengett gigáját, tüdejét, csak épp nem leli a varázsigét.

Az ember nem komoly ötvennégyévesen, lát kirabolt hegyet, mérgezett folyót, felkancsalít olykor az üres égre, torz álmok olcsó szeméttelepére, hol Isten élt, de elrejtette arcát; majd álmodnak helyette vérmes álmot a humanista magánkannibálok.

702