Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Fábián László: A "bornírt század"
Mintha szükségszerűen ez maradna abból a csodalényből, ami a költő', és akit egykor Szepesi Attila így jellemzett: „Ördög de karma-csorbult angyal de szárnya-vesztő”. (A versben, amelyből citátumunk származik - Terentius Kolkhidis bizánci költő strófáiból - már használja a mostani kötetében többször előforduló „bomirt század” frázist korunkra utalva.) A költő ördög-angyal kettősségében végül is az ártatlansága manifesztálódik, amennyiben mindkét minősége meg van fosztva aktivitásától. Mára azonban attól is - mondja a Kábjuga-dal, hogy alvilág és fólvilág megjelenítője lehessen, mivel törött hangszere nem képes dalokat zengeni, ámbár magából a költőből is kiveszett a dalolási szándék, a fogékonyság a világ fólérzésére, kopár prózaiságba csökött váteszi biztonsága. Most mindennek csupán triviális mindennapisága kreál szomorú látszatot: „Ricsaj kell mégis vigaszul, gépek bősz kakofóniája. Harsog próféta és bolond resten a csönd sugallatára”. De hiszen éppen ebben a „bomirt században” énekelték a költők a világboldogító gépek mennyországát - tőlük várva minden lehetséges jót! Mitöbb. Mindmáig filozófiák épülnek - például - a számítógépes rendszerek világuralmára - komolyabb aggályok nélkül. Úgy tetszik, éppen ezeket a „harsogó prófétákat” aposztrofálja a költő egy másik strófában is: ,A sötétség bugyra legalján támad hány bőszült Antikrisztus. Dől belőlük a vak rögeszme, ilyen-izmus, meg olyan-izmus”. Mintha - ördögi minőségében - a költő is karmai visszaszerzésén jártatná eszét. Mert az már tudatosul benne, hogy „dalunk szemétre vettetik”. A „borhirt században”, „új középkorban” (így nevezi századunkat Bergyajev is) az ember teljesen elszakad attól a természetes közegtől, amelynek részévé teremtetett, s amelyben egyedül volt hivatott Isten arcán fölmutatni, önfejűsége, fónnhéjázó beképzeltsége egy mesterséges világ „teremtéséhez” viszi, és elhiteti vele, hogy ez a teremtés egyenértékű az isteni akcióval, holott ordít róla visszatetsző művisége; magától értetődik, hogy semmi szüksége a kellemetlenkedő poétára, aki ezt a jobb ügyhöz méltó buzgalommal fölépített művilágot csupán „derűt sugárzó hullakamraként” képes minősíteni. A hazugságvilágnak ugyanis nem leleplezőkre, de kételkedés nélküli vagy éppen cinikus apologétákra van szüksége. Szepesi modem (?) danse macabre-jában különös helyet foglal el a poéta. 655
