Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Szőke Béla Miklós: A karoling-kori Kárpát-medence a régészet tükrében

elképzelni, hiszen az átállás legalább fél évszázadig, a központoktól távolabbi, elzártabb vidékeken még tovább is eltartott).

Bár a korábbi, avar idó'szakból ismerünk már olyan vidékeket (Zala-Mura köze, Pécs környéke, Észak-Kisalföld [DNy-Szlovákia], Erdély), ahol az avarok és szlávok közös, birituális temetkezési helyeket használtak, azaz halottaikat saját tradicióknak megfelelően vagy elhamvasztották vagy koporsóban, kor- hasztva temették el, az olyan, hagyományokhoz kitartóan ragaszkodó vidékeken, mint a Keleti-Alpokvidék vagy a Kárpátok szűk, erdős folyóvölgyei és a Morva-medence, csak a 8. század végétől, 9. század elejétől kezdve tértek át a korhasztásos temetési módra. Magyarázatául sokféle nézet látott napvilágot, kezdve az avar hatástól (ami, ha így történt volna, azaz ha a szlávok az avarokkal szemben évszázadokig őrzött hamvasztásos tradciójukat éppen a politikai-kulturális elnyomás alóli szabadulás pillanatában adták volna fel, meglehetősen sajátos, ámbár nem példa nélküli néplélektani reakciót feltételezne) a kereszténység térhódításán át (ami pedig a korai térítések hatásának és eredményének indokolatlan túlértékelését jelentené, hiszen még az Árpád-kor első századában, a 11. század végéig, 12. század elejéig is számos pogány temető működött a magyar királyságban a kereszténység kétségtelen sikeres terjedése ellenére) egészen a komplex társadalmi-gazdasági feltétel- rendszer változásának kihatásáig a szellemi életre, hitvilági elképzelésekre.

A temetkezési szokásokban megfigyelhető általános tendenciák ismeretében mindenesetre más megvilágításba kerül az a probléma is, hogy mi okozta a Keleti-Alpokvidék 8. századi régészeti leletanyagában a hiátust. Valóban a leletanyag keltezését kell-e megváltoztatni (ld. fentebb), vagy inkább arról van szó, hogy ennek a hegyvidéknek egy része a 8. században részben mesterségesen elnéptelenített gyepű volt, más részén pedig olyan alpesi szláv nemzetségek laktak, akik halottaikat nem korhasztva (csontvázasán) temették el, hanem elhamvasztották, de a hamvakat nem urnában, vagy kisebb-nagyobb halmok alá temették, mint a többi szláv törzsnél általánosan elterjedt volt, hanem attól eltérően, régészeti eszközökkel kimu- tathatatlanul (pl. a föld felszínén szétszórva) vagy egyéb, ma még nem ismert módon (pl. az ún. halottak házában, azaz olyan nagyméretű, félig fóld- bemélyített gödörházban, melyek példái Északkelet-Németország, Nyugat- Lengyelország területéről ismertek [ún. Alt-Kábelich típus], s a legutóbbi években nálunk is ismertté váltak [Alsórajk, Zemplénagárd]. Mivel a településkutatás az Alpok vidéken még csak a kezdeteknél tart, ezek a - leginkább a települési objektumokra emlékeztető - temetkezések akár már a közeli jövőben is előkerülhetnek).

A zalai dombvidéken az utóbbi évtizedben több olyan temető is ismertté vált, melyek a 9. század elején, első felében lezajlott változásokat és átalakulásokat - talán a már a korábbi évszázadokban tanúsított nagyobb rugalmassága következtében is (ld. a már a 7. században ugyanitt meglévő birituális temetkezéseiket) - más vidékeknél meggyőzőbben és árnyaltabban mutatják be (pl. Zalakomár, Söjtör, Kehida, Nagypáli, Pókaszepetk).

Hogy ez az átalakulás milyen bonyolult formákban tudott megjelenni, arra kiváló példa egy, a közelmúltban Kehida-Fövenyes lelőhelyen feltárt lovas sír. Itt ugyanis nem, mint rendesen, korhasztva temették el a lovas vitézt, hanem elhamvasztották. A hamvakat egy vászon-, vagy bőrzsákba varrták, majd egy

606