Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Szőke Béla Miklós: A karoling-kori Kárpát-medence a régészet tükrében

gának hiánya valamely magyarázatot mégiscsak igényel. Úgy vélte, hogy bár „az avar és magyar együttélés nyomait bizonyos pontig már meg bírjuk állapítani a honfoglalók felszerelésében (igaz, hogy ezt a ma már helyesen a 6-7. századra keltezett korai avarság és a honfoglaló magyarok között vélte felfedezni).., nem jutottunk az avarság hagyatékára nézve korhatározó vizsgálatainkban odáig, hogy a fönnmaradt avarkori temetőkben reáutalhassunk azokra a sírokra, melyek a IX. századba vagy talán éppen a X. századba nyúlnak bele." (Hampel J.: Újabb tanulmányok a honfoglalás kor emlékeiről. Budapest 1907. 21). Hampel József a honfoglaló és kora Árpád-kori emlékanyagot két nagy csoportra bontotta (A és B csoport), melyekből az A-t a „honfoglalók”, mg a B-t a „az országban akkor legsűrűbben lakó népeknek, elsősorban a szláv törzseknek” a hagyatékaként határozta meg. E sematikus és egyoldalúan etnikus csoportosítást csaknem fél évszázaddal később vizsgálta felül Szőke Béla és mutatta ki, hogy az ún. B csoport valójában a magyar köznép anyagi kultúrájával azonos.

Amennyire segítették tehát Hampel rendszerező munkái a régészet művelőit az alapvető stiláris, tipológai eligazodás kérdéseiben, annyira hátrányosan is befolyásolták elméleti téren továblépésüket, mivel a rendszer hibái, téves történeti koncepcióra építkezése csak sokára mutatkoztak meg, amikorra sok régészeti, történeti következtetés már axiomaszerűen megmerevedett.

Ez legvilágosabban a 9. század emlékanyagának meghatározása körüli nézetek ütközésében mutatkozott meg. Míg egyesek a történeti forrásokból az avarok 9. század eleji teljes kipusztulását olvassák ki, s szlávokkal népesítik be a korábban avarok lakta Kárpát-medencét, mások kétségbe vonják e források szavahihetőségét és nemcsak hogy az avarság 9. századi továbbélését tételezik fel, de egyenesen egy korai (670 körüli) magyar honfoglalásról, ily módon a magyarság kontinuus továbbéléséről és a 9. század végi (második) magyar honfoglalással e korai magyarok etnikai megerősödéséről beszélnek.

Miközben nálunk folyt az elméleti vita, a környező országok (avar „utódállamok”) történeti, régészeti kutatása - márcsak a nemzetállam kialakulása időszakának kijáró kiemelt kutatási támogatás miatt is - jelentős eredményeket ért el éppen a 9. század régészeti hagyatékának feltárása terén. Ekkor váltak ismertté a korai középkori városcsíraként is értelmezett lengyel, cseh, nagymorva sáncvárak, bennük nemesi udvarházak maradványaival, templomokkal, arany, ezüst ékszerekben gazdag temetőkkel, hatalmasra duzzadt régészeti forrásanyaggal, amelyet hamarosan követtek a déli szomszédainknál és az Alpok-vidék országaiban megélénkült kutatások is. Az így megismert régészeti emlékanyagot mindegyik ország kutatói igyekeztek azután a csak az adott területre jellemző, nemzeti sajátosságokat hordozó léié tanyagként interpretálni, majd az ily módon etnikai töltetet kapott tárgytípusok segítségével az adott nemzet korai fejedelemségének, „birodalmának” határait megvonni. Ebben különösen a morva kutatás jár(t) az élen, de a módszer nem (volt) idegen más népek kutatásától sem.

A leletanyag konkrét etnikumhoz kötése mellett a másik bonyodalmat az okozta és okozza máig is, hogy bizonyos térségekben egyenetlen a régészeti leletanyag időbeli megoszlása, egyes századokból teljesen hiányzik a régészeti emlékanyag. Ezt azután azzal igyekeztek megszüntetni, hogy a meglévő

600