Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Kovács István: "Virágroncs, kőlevél" - Rózsa Endre ötvennegyedik születésnapjára

filozófiai olvasottságán, szociológiai érdeklődésén túl történelmi tájékozottsága is imponáló volt. Nézeteket ütköztető vitaesteken, tanácskozásokon, konferenciákon, mint nehézvértest, őt küldtük az első vonalba.

Az 1969 augusztus végén Lillafüreden tartott irodalomtörténeti jelentőségű írói összejövetelen talán ő szerepelt legszínvonalasabban. Bátor, elemző felszólalása életművének része lehetne. „Fiatal írók kongresszusán vagyunk, gyanakvón sejtjük: együtt, esetlegességünk tudatában, hogy néhány embert, akinek most itt lenne a helye, nem láthatunk itt - például az Eszméletesek társaságát akik viszont eljöttünk ide kialakult csoportok tagjaként, vagy magányosan: gyanakszunk. Méregetjük egymást, latolgatjuk a körülményeket. Gyanakszunk, mert felületesen ismerjük egymást. Azokat a körülményeket viszont, amelyek miatt eddig nem volt módunkban fölmérni, megítélni magunkat, meglehetősen jól ismerjük. Juhász Ferenc félelmetes erejű képével szólva: foga-nőtt, szakállat eresztett csecsemőre emlékeztetünk, akiről anyja még a vajúdás végső sikolyában sem akar tudomást venni. De legtöbbször így van ez nálunk, a legutóbbi húsz évben is magyar költő csak így születhetett. S a kőkemény magzatburokból nem bukkanhatott ki lágyabb ég alá” — mondta bevezetőül. Felkészült volt. Nyitott, mint mindenki, aki meggyőzhető...: és meggyőző érvekben gazdag.

Amikor az irodalom iránti közönyöm zsilipjei átszakadtak, és a költészet a teremtés élményével együtt rámzúdult, társaim, az Elérhetetlen föld költői voltak az elsők, akikbe megkapaszkodhattam. A barátságukba és verseikbe. Esztétikai értékítéletem forrpontja az volt, mennyire önt el olvasásuk nyomán, hatásukra az irigység. Utassy József, Kiss Benedek és Oláh János mellett Rózsa Endrétől tudnék legtöbb általam megirigyelt verset, verssort felsorolni. Amelyekről önző módon azt gondoltam, hogy jó lett volna, ha én írom meg őket. Például a Pentatóniát, az Anyám és ént, a későbbi Árnyékbokszolást vagy az akár kelet-közép-európai nemzedéki vallomásként is értelmezhető nagy verset: Az elsüllyedt csatatért. De van Rózsa Bandinak egy versem, amelyből, nem múlik el nap, hogy ne idézném mindig ugyanazt a pár sort. A Párhuzamok második szakaszából mormolom magamban magamnak, mint ifjúságom régen feladott titkos táviratának megfejtett szövegét:

kezed lehajlik álmodon mint hanglemezre tűje alatta a semmi forog mély dallamot gyűrűzve

Versei kemények, mint a soraikból elővillanó fémek: az acél, a vídia, a kobalt... Mégis szinte megdelejeznek rejtezkedő lírájukkal. Az egymásból kiboruló meghökkentő, merész, mégis természetes költői képek Goya festményeinek elemeit, színeit, hangulatát, s nem egyszer döbbenetét hívják elő bennem. A napóleoni háború rémtetteinek szemtanúja és őrültek közé zárkózó vallomástevője másfél évszázad fölött átnyúlva egy magyar költőre hagyja grafi- kus-ironját: írja tovább, amire neki már nem futhatja megrajzolni az idejéből. Én pedig mondom veled az akkor ott tőled először hallott verset:

56