Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Tóth Sándor László: Birodalmak, államok és népek a IX. századi Kelet-Európában
rómaiak (bizánciak) alattvalóinak mutatkozzanak”. Talán éppen Leó császár küldött parancsot a magyaroknak Etelköz visszafoglalására, hogy közel legyenek, s amikor szükség van rájuk, hozzájuk küldhessen követet. A bizánci uralkodó ugyanúgy kívánt rendelkezni a magyarokkal, mint korábban a kagán. A magyarok fejei azonban visszautasították a császár ajánlatát, mint ahogy korábban Levedinek is módjában volt elhárítania magától a kagán felkérését. Hasonlóképpen a magyar törzsszövetség önállósága mellett szól, hogy a Kazáriából kiszakadó kazár kabarokat befogadták. A kazárokkal való katonai együttműködés sem állandó volt, hanem a bizánci császár szerint meghatározott idó're szólt, mégha a hároméves intervallumot túlságosan rövidnek is vélhetnénk. A kazárokkal való együttharcolás mellett a magyar törzsek önálló külpolitikai irányvonalról tanúskodó nyugati portyákat is vezettek a 830-as évektől kezdve (862, 881, 892, 894 és 895. évi kalandozások), amelyeket bizonyosan nem kazár szövetségben és érdekekért, hanem saját anyagi gyarapodásuk érdekében bonyolítottak le. A szlávok ellen vezetett hadjáratokban ejtett rabszolgákat a Krím-félszigeti bizánci piacokon értékesítették. A fentiek alapján úgy vélem, hogy az etelközi magyar törzsszövetség felett Kazária legfeljebb laza és formális fennhatóságot gyakorolhatott, a magyar vezetők tisztelték e régi nagyhatalom legfőbb képviselőjét, örömmel fogadták az általa felkínált feleséget (Levedi), illetve méltóságot (Árpád), de aligha rendelték magukat alá teljes mértékben a kazár érdekeknek. Mivel a magyarok nem adózhattak a keleti szlávok és a volgai bolgárok módján a kazároknak, inkább katonai erejüket vették igénybe, együttharcolásra próbálták őket kötelezni, mint a burtászokat. Tekintve, hogy a magyar haderő kétszerese volt mind a burtászokénak, mind pedig a kazárokénak, a kazárok feltehetően nem tudták akaratukat érvényesíteni, s csak politikai eszközökkel, a törzsszövetség fejedelmeinek megnyerésével tudták alkalmanként e katonai szövetséget biztosítani. Nézetem szerint szövetség és vazallitás határmezsgyéjén mozgó viszony fűzte a magyar törzsszövetséget Kazáriához, amelyet a magyarok inkább az előbbinek, míg a kazárok utóbbinak érezhették. Ennek megfelelően véleményem szerint függetlenedés sem történhetett, a magyarokat a IX. század közepétől a honfoglalásig ilyen Janus-arcú viszony fűzhette a nagy tekintélyű Kaganátushoz. Okkal feltételezhető, hogy a 870-880-as évekre a hét magyar és három kabar törzsből álló politikai alakulat, amelyet újonnan magyar nomádállamnak is minősítettek, a hozzájuk közel eső szláv törzseket is fennhatósága alá vonva helyi, regionális nagyhatalommá nőtte ki magát, amellyel komolyan számolni kellett Kelet-Európábán. Ezt jelezheti, hogy 892-ben a morvák ellen a keleti frankok, 894-ben a keleti frank Pannónia ellen a morvák, 895-ben pedig a bolgárok ellen a bizánciak bérelték fel a magyarokat. Az Etelközt ért besenyő támadás következményeképpen a magyarok Kelet-Európa keleti feléből átköltöztek a térség nyugati felébe, a Kárpát-medencébe, ahol egyelőre folytatni tudták nomád életformájukat, amelynek fenntartásához hozzájárult a gazdagabb Nyugat (Occidens) módszeres fosztogatása a kalandozó hadjáratok során. A keleti szláv törzsek eredetileg az erdőzónában laktak, s csak a hun birodalom bukása után, a Kr. u. V-VI. században kezdtek dél felé, az erdős-step- pére vándorolni, ekkor kapták a bizánci és latin forrásokban szereplő antok 583
