Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6-7. szám - Nagy Atilla Kristóf: Nagy múlt áll előttünk?
NAGY ATILLA KRISTÓF Nagy múlt áll előttünk? AVAGY IRODALOM ÉS MÁGIA beszélgetőtársak: Szilágyi Ákos és Grandpierre Attila NAK: A költészet a kezdetekkor mágikus, rituális célokat szolgált, és csak jóval később, az írásbeliség megjelenésével vált „irodalommá”. Ha a mai irodalmat nézzük, mennyit őrzött meg a régi, írásbeliség előtti mágikus hagyományból? SZÁ: Az irodalom, az írott szó természetéből fakadóan: nem sokat. Hiszen az írott vers attól az, ami, hogy a mágia elemeit - a hangzó szót, az eleven ember hangját, az élethelyzetet, amelyben a szöveg elhangzik - meg kellett szüntetnie. Ez nem csak megszüntetést jelent, hanem átformálást is. Az írott vers magából a szövegből próbál olyan elemeket kialakítani, amelyek helyettesíthetik a mágikus funkció sajátosságait és az eredeti szituációt. Végül is az irodalom, a szövegvers párszáz éves múltra tekint vissza. Amiben benne állunk - nevezhetjük hagyománynak vagy létezésnek, világnak, kozmosznak az változatlanul mágikusan létezik az ember számára, legalábbis én úgy hiszem. Nem is tudjuk elképzelni, megidézni másképpen, csak mágikus módon. Teljesen érthető az, hogy a szövegvers, a szövegben létező irodalom már a századfordulón kimerítve a szövegben rejlő lehetőségeket, állandóan túl akart menni a nyelv határain: a zene, a vizualitás, a színház felé. Minden irodalmi kísérlet arra irányul, hogy a szövegverset, a szöveget meghaladja. A meghaladás pedig olykor azt jelenti, hogy vissza kell helyezkedni az „eredeti” szituációba. Persze az eredeti szituáció sem eredeti, mivel nem lehet úgy tenni, mintha az irodalom évszázadai nem léteztek volna. NAK: Te viszont, Attila, úgy írsz verset, mintha az írásbeliség évszázadai sohasem léteztek volna, sohasem befolyásolták volna a költő, a sámán, illetve a kozmosz, a mindenség kapcsolatát. GA: Az ember, ha érdemesnek tart valamit arra, hogy megfogalmazza, akkor az érzés természetes légköre válik fontossá, ez a fő indíték, amiért verset írok. Abból indulok ki, ami lényeges, ami a személyemet alapjaimban érinti, és ebből születik valami művészinek titulált dolog. Ez a művészinek titulált valami régebben természetes volt, de mára művészet vált belőle. A művészetben benne van az, hogy „mű”, tehát művi, mesterséges valami. Ez kontrollt jelent, ami nem biztos, hogy jó. Ha visszamegyünk a költészet kezdetéig, a megnevezés mágiáját láthatjuk. Mikor valaki meglátott egy tavat, felkiáltott: tó! így az ember megszólította azt, aminek addig még nem volt neve. A névadás mágikus gesztus, 541
