Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Rónay László: Kocsis László, az elfelejtett lírikus
az ilyesfajta kifogások csak akkor lennének jogosultak, ha a teljes anyag birtokában készíthetnénk összehasonlító, a világirodalmi rokonságokat is mérlegelő szintézist. Magyarán: ha volna megbízható ismeretanyagunk, térképünk e század pap-íróiról s vallásos költészetéről. Ilyen azonban nincs. Előbb az egyes életműveket kell föltárni, de ezt a műveletet is nehezíti, hogy a kutatásra érdemes anyag különféle püspökségek levéltáraiban rejtőzik, vagy nehezen kinyomozható hozzátartozók őrzik - ha őrzik. A nehézségek jellem-zéséül hadd mondjak egyetlen példát: Péterfy Jenő monográfusa, Zimándi Pius (István), premontrei szerzetes megírta Mécs László életrajzát, s miközben szorgosan olvasta a felvidéki magyar lapokat, kiadatlan József Attila-versekre bukkant, amelyeket közölt is. A Mécs László-életrajz azonban Zimándi halála óta, több mint húsz éve lappang. Ismeretére jelenleg semmi reményünk. A hirtelen megváltozott politikai helyzet késztetésére megindult ugyan némi kutató tevékenység, de az életrajzi anyag feltárásáig is sok idő telik majd el. Ráadásul a majdan elkészült művek kiadására is csak akkor van némi remény, ha íróiknak olyan lelkes és elkötelezett segítői, támogatói lesznek, amilyen a Vasi Honismereti Egyesület, amely sorozatában megjelentette Ács László munkáját. Valóban fel lehet vetni a kérdést: nem szerencsésebb-e még egy ilyen típusú monográfia esetében is a hangsúlyosabb értékelő tevékenység, akár a költő önkörén belül, azaz kiemelni azokat a jellemvonásait, amelyek nemzedéktársaival rokonítják vagy éppen elkülönítik tőlük. De ha ez jelenleg az anyag hozzáférhetetlen és feltáratlan volta miatt nehézségekbe ütközik is, a monográfus tárgyalt anyagában érvényesítheti az esztétikai minőség kívánta kritikát. E lehetőséggel Ács László nem szívesen élt, ami magyarázható a költő iránt érzett és könyvében is nem egyszer említett szeretetével, kettejük bensőséges kapcsolatával, amelyet a múló évek sem halványítottak el. Részben ennek köszönhette Ács László, hogy rengeteget sikerült megtudnia a költőről, olyan személyes reflexióinak is birtokába juthatott, amelyeket a művekből, bármily mélyre hatoljunk is a szövegekbe, nem lehetne feltárni. Ráadásul Kocsis László visszahúzódó, sebzékeny lelkialkatú személyiség volt, rejtegette sebeit, mellőzöttsége bánatát. Magányából még költőtársainak bíztató érdeklődései, verseit sürgető levelei sem zökkentették ki. 1945-ben jegyezte egy meghívó hátlapjára: Voltam költő is, ám már hallgatok., s az e dátumtól haláláig terjedő évek többé-kevésbé valóban némaságának időszakát hozták: az Újdombóvárról Pécsre került lírikus mélyen megszenvedte az egyházüldözés fájdalmait, s joggal érezte úgy, hogy búra alatt él. Azért is veszteséget jelent e tény, mert ekkor írhatta volna őszikéit, melyek bizonyára új lehetőségét jelentették volna lírájának. Kocsis László virtuóza volt a formának, könnyedén győzte le anyagának ellenállását. E könnyedség, szinte ösztönös versismeret áldás és átok egyszerre. Bravúros sorokat, képeket kidolgozatlanok, rutinból megoldottak követnek. Nyilvánvaló, hogy ösztönző, kritikus költői közegben fogyatékosságai megszűnhettek volna. A harmincas években történtek is kísérletek egy keresztény szellemű íróközösség alapítására. Az elgondolás kivitelezésében közreműködött Bárdosi Németh János, Mécs László, rokonszenwel figyelte Harsányi Lajos és Sík Sándor is, végül azonban a remek ötletet nem sikerült megvalósítani. Maradt a Pázmány Péterről elnevezett társaság, 504
