Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Kiss Ferenc: Napló
elfelejtettem az egészet. Szilveszterkor (1982.) Ella néninél együtt énekeltük a zsoltárokat. Ez a szilveszter, 83-84 fordulója azonban már nyíltan fellökte az ellenszenvet. Kardosról és Hernádiról vitatkoztunk. Szemrehányást tett nekem, hogy a Magvető' ponyva-támogató gazdálkodását azért tettem szóvá, hogy Hernádit sértsem. - Nem elsősorban ezért - így én - de bizony sokallom a táncot, amit H. a nagy pénz körül lejt. Sokat szűkölködött - így Vekerdi, Csoóri is sokat kapott - így Bandi. Aztán: nem furcsa, hogy Te szidod Kardost, Csoóri meg családi vizitet tesz nála. - Egy másik érve: Kérdezd meg Domokos Matyit, mi van a Szépirodalminál! Illés Endrét nem említed, mert kiadja a tanulmányaid. Továbbá: Hernádit e ház gazdája is becsülte. Beválasztották az elnökségbe is. Miket mondtam? A Magvető kiadáspolitikája a Szépirodalmitól függetlenül is megítélhető, s eszembe sincs az utóbbit eszményíteni. - Hernádi írt hajdan jót is. Mert épp olyan jóhiszemű és hűséges, mint Te. Ervelgettem, de arra, hogy Csoóri K.-nál vizitelt már nem szóltam, amúgy is nagyon kínosnak éreztem az egészet - szilveszterezni mentünk - kivált a Bandi ellenszenvét és indirekt érveit. Ennél okosabbnak képzelem ma is. De az már nem lepett meg, hogy velem vitázva folyton Sanyira tért. Szorongva írom meg: az irigység kisszerű gonoszságát elengedte a belső láncokról. A vitából: Bandi: Aczél legutóbb azt mondta: A tehetsége Csoórit ki fogja segíteni ebből a helyzetből. - Hát a politikát mi fogja .kisegíteni”. Csoóri erkölcsi és szellemi kondíciója ép. De a „kisszerűség” azért fegyelmet is jelent. Egy kiscserkész, ha néha lazít, gyorsan rendbeszedi az ábrázatát. Tegnap a bolgár nagykövet fogadásán ismét összetalálkoztunk. Miután a Levcsev fogadása körüli teendőket megbeszéltük, rátértünk a szilveszteri vitára. „Belebetegedtem” - így én. „Én is” - így ő. Ezt nem hittem, hogy bekövetkezhet. - O sem. - Legjobb lett volna előre szólnod: Hernádi barátod, róla ne civakodjunk. Elfogadnám ezt a kikötést. Ettől elállt a szavam. Mert lehetetlen, hogy ne észlelte volna, hogy mikor a Csoóri békés jóhiszeműségét hülyeségnek neveztem, gorombaságommal csak a méltatást ellenpontoztam. Hiszen akkor még azt is kifejtettem: ez a békére termett alkat nagy vonzerő, s olyan politikai hatalom, hogy nem irigylem ellenfeleit. De Bandi a maga szégyenét, hogy ellenszenvét elárulta, ebben a manőverben véli feloldhatónak. Mi volna, ha Csoóri nem ismerne eléggé, s olyan hiú lenne, mint Fodor! Közben Papp Árpád is beleszólt a vitába. O a Bandi kaposvári óvodájának egyik növendéke. Azt fejtegette, hogy a politikai indulatokat a vers feszítő erejévé kellene alakítani, de Csoóri még nem döntötte el, hogy költő akar-e lenni, vagy népvezér. Elég ártatlanul magyarázta ezt az elhasznált marhaságot. Bandi azonban arról informált, hogy most is kiállt Sanyiért. - Ez biztos jól fog neki esni. - Úgy én, minden irónia nélkül. - A belügyesek is azt mondták nemrég: „Maga a felelős azért, hogy Csoórival most mi lesz.” Biztosítlak - így én - hogy többen vagytok ilyen felelősek. „Hallom, Hernádit már kihagytátok a lapból.” - Elkezdtem magyarázni, 340
