Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Pusztai János: Önéletrajz
már-már vértelen Suba Danival az erdélyi magyar irodalmat tárgyalta meg, Tőrös Gáborral a különböző művészeti irányzatokról beszélt. Tőrös kirobbanó egészségnek örvendett, Suba kornyadozott. Dani akkor még nem is sejthette, hogy tüdőrák környékezi. Lepke-finoman érkezett és távozott. Folyton, folyamatosan, egyhuzamban szolyva-visói „brigadérossága” történetének „papírra- vetésére” készülődött, de felesége, Etelka-Etulia a „legjobb pillanataiban” megbízta valamivel; bevásárlással, szemétlevitellel, porszívózással, babválogatással, „seggrepacsizással, csipicsókázással, tenyérjóslással”. Eta kéne neked, mondogatta Jánosnak Ica. Ne félj, ő ráncba szedne téged. („Vastaps. A terem felállva éljenez.”) Tőrös Gábor bort, esetleg vodkát vitt magával, azután rázendített a reneszánszra, a futurizmusra, a szecesszióra, a dadaizmusra, a kubizmusra, a marxizmusra, a leninizmusra, a sztálinizmusra, a trockijiz- musra. János el-elmerengett: hogy hangzana az, pusztaizmus? Netalántán: pusztaiizmus? Pusztai izmos... „Tiszta röhej!” 31. Ezerkilencszázhatvankilenc januárjában Tőrös Gábor Jánost megismertette egy Bukarestben élő rádióriporterrel, Aradics Lászlóval. A középtermetű, hosszúkás koponyájú, hullámos üstökű, kiszámított taglejtésű, barna fiatalember olyan hajszálpontosan gömbölyű mondatokat ejtett (eregetett, görgetett) ki száján, mint a csapágygolyók. „Szabadidejében” a „romániai magyar irodalom” pártvaspántos kapujában kuporgott, hátha kitárul, és ő fürgén besurranhat rajta. Legutóbb is két drámakötetemet dobta vissza a kiadó, közölte Jánossal az udvar felőli szobában, a képjátszó készülék előtt, talpas-hasas pálinkáspohárral a jobbjában. A képdobozban az Angyal (Sfintu) éppen behúzott valamelyik javíthatatlan, rosszarcú, negatív szereplőnek, aki nyomban „felfordult”. Tőrös a térdét csapkodta boldogságában és elmesélte, mit írt ki Tordán Tomanyicki foltozó varga az ablakába. Ezt: Itt kopácsol Tomanyicki, (ha cipőd rossz, ajtóm nyisd ki.) Ha sok neked munkám ára, /faszegem kapd vacsorára. Az Angyal újabb ellenfelet ütött ki, aztán könnyedén megtornász- tatta csuklóit. Aradics kacagott, de nem lehetett tudni, min, Roger Moor mozdulataimé vagy Tőrös anekdotáján? János megpróbált komolyabb húrokat pengetni, be kellett azonban látnia: vendége mind irodalmilag, mind politikailag „töktájékozatlan”. Gyorsan visszakozott tehát. „A műkedvelő írók kora lejárt!” Éjszaka arról tünyölődött, hogy Finnországban kocsikázik. A szűk, nyitott járgányt felesége, Ica vezette. Persze, kacskaringósan, életveszélyesen. Időnként kutyák, malacok, szárnyasok kerültek a kerekek alá, de nem döglöttek meg, csak alakot változtattak. A kutyák Napóleon-kalap formát vettek fel, a malacok könyök-kürtővé (kürtő-könyökké?) alakultak, a szárnyasok papírsárkánnyá lapultak és fellebbentek a levegőbe, a finn fenyők, a finn tavak főié. Számoljuk meg, valóban van-e ezer tó ebben az országban, indítványozta János a hátsó ülésen. Ica ennivaló tarkója aranyló pihéinek körkörösen hullámzó lebegtetésével jelezte, miket gondol róla. Megérdemelnéd, hogy Kishegyi Géza le se tojjon!, kiáltotta később holmi csákó-malacokon átzötykölődve. Az útszélen töméntelen példányban megjelent Kishegyi. Oroszlánmancsain hegymászó bakancsot meg egyujjas kesztyűt viselt. Ráérősen ült bojtos farkán és a száját nyalogatta. A távolból a repülő gulya surrogása hallattszott. János sietett minél kisebbre zsugorodni. Kellemetesen érezte: lüktetve megy-megy 24
