Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 3. szám - Bokányi Péter: A láthatón innen és túl

hiszem azt! A szívem igent mond, a fejem nemet” - írta Unamuno A tragikus életérzés című művében. A betegséget, az állandó fenyegetettséget nem lehet higgadtan szemlélni: az élet múlása soha nem csituló kínként jelentkezik Orbán Ottó verseiben: „...szerencsés, akit ifjúsága virágában döf le egy kozák lovas” - írja A tékozló fiú című versében; „Egy hatvan éves költőben mi lehet érdekes még?” - kérdezi a Fújj szél című vers.

Kényszerűen közhelyekkel kell, hogy megküzdjön a költő akkor, ha a világ sorsáról/állapotáról ír, az egyéni sorsvállalásnak azonban nem lehetnek elkoptatott gondolatai: minden leírt szó a költő megszenvedett magánügye. Éppen ezért úgy hisszük, az ebbe a tematikus csoportba tartozó versek a kötet „legigazabb”,, a legjelentősebb alkotásai. Ezek azok, amelyek leginkább a költő sajátjai: nem kísért semmiféle utánérzés (ahogy kézenfekvő volna Füst Milán versszerkesztését, súlyos, prófétikus mondatait emlegetni a külső valóságról írott Orbán Ottó-versekben), a szerző, aki mindig büszkén vállalta az elődök hatását, most magára marad. És megmutatkozhat álarcok nélkül az ember, a lélek; az őszinte, tiszta líra pillanatai ezek. Ez az, amire csak igazi költő képes: verssé írni azt, ami egészen mélyről szól. Hiszen hiába Babits Ősz és tavasz közt című versének szigorúan tudatos komponáltsága, ha az „O jaj meg kell halni” sorok valóban a lélekből szakadnak ki. József Attila kései versei mind a személyes, megélt sorsot hordozzák - miként Orbán Ottó versei is.

A Sorok a porban című versnek lehetnének poétikai hiányosságai (bár nincsenek), akkor is nagyszerűvé tenné a benne feszülő „égre kiáltás”, a lélek küzdelme azzal, ami ellen értelmetlen küzdeni; az Óda a tavasz szelleméhez verset a feszültség, amit a ciklusonkénti utolsó sorok tragédiája kelt; vagy a Tükör által homályosan című verset utolsó, „Ki ez a rám hasonlító öregember?” kérdése.

Orbán Ottónak azonban - lévén hideg fejű, tudatos alkotó - őriznie kell az önmagáról kialakult/kialakított képet: az „önmagát folyton kívülről figyelőnek”, a dolgokon érteimével/iróniájával felülkerekedőnek most is ,hoznia kell”, amit tőle az olvasó megszokott. „Én viszont miért hullatnék könnyet? Az elviselhetetlen ott van a versben, előírás szerint lefojtva - meg is lep minden várakozást fölülmúló hatása... Csak a tűzmester dől hátra bennem elégedetten: - Meg van ez szerelve. De robban is!” - írja Aknamező című versében.

Különösen fontosnak hisszük a Kocsmában méláz a vén kalóz kötetet a szerzői életműben: újfent bizonyítja, hogy Orbán Ottó tökéletesen tudja mesterségét, ugyanakkor a korábbiakhoz képest többet mutat Orbán Ottóból, az emberből, akinek/amelynek Spinoza szerint lényege, hogy bármely körülmények ellenére önnön létének fenntartásáért küzd. Ilymódon mindaz, ami e kötetben az énről szól, valamiképpen az egyetemesbe ágyazódik, újabb adalékként a „lényeghez”, amiről Orbán Ottó - Lengyel Balázs szerint - „tud valamit”. (Helikon, 1995.)

285