Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 3. szám - Mórocz Zsolt: Kérdez az idő

denesetre többen elszámították magukat és belőlük lett hősi halott, nem a királyból. Odaveszett a templomos lovagok mindje szinte, az esztergomi érsek, a kalocsai érsek, a nádor, az orságbíró, a győri püspök, halálos sebet kapott Kálmán herceg, már előbb a Vereckei-hágónál elesett az erdélyi vajda, serege élén. (Mohácsnál hasonló a helyzet, a püspöki kar jórésze a csatatéren marad és ezúttal a király is.)

A ma érvényben lévő általános iskolai tankönyv így találja Muhi előzményeit: ,A legnagyobb veszedelem óráiban a magyar király szinte szervezett katonai erő nélkül nézett farkasszemet a tatár sereggel.” Ez a szinte Borosy András hadtörténész adatait idézve 20-25 ezer fő lehetett. Pauler Gyulától Kristóig eltérő a hadak létszámának megítélése, de az még senkinek sem jutott eszébe, ami a 6. osztályos tankönyv írójának. Vannak vélemények, amelyek szerint Béla serege, mások szerint a mongolok lehettek többségben. A legrokonszenvesebb megoldások egyike Gergely Andrásé, aki ezt íija A magyarságtudomány kézikönyvében: „IV. Béla nagy hadat gyűjtött össze, ám a rosszul vezetett sereg” vereséget szenvedett.

A szociálpszichológiában ismert jelenség, hogy a tényéktől függetlenül az áldozatot teszik felelőssé sorsáért. Amennyiben egy ország életében ismétlődnek a katasztrófák, a nemzeti bűntudat akkor is megszületik, ha arra nem lapátolnak rá megfontoltan ilyen-olyan világnézeti meggyőződésből. A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzéséből, a változtatni nem tudásból azután kialakul a bűnbakkereső és önpusztító indulat. Nem véletlen, hogy a török hódítással egyidőben gyorsan terjedő protestantizmus előtt chiliasztikus mozgalmak egyengették az utat. Amint az sem, hogy a vulgármarxista történet- írás aktuálpolitikai szándékainak megfelelően a nemességben és az egyházban találta meg az országvesztőket. A tankönyvekben a jó paraszt (haladás, osztályharac), a jó király (központosítás) ellentéteként jelenik meg az úr és a pap, ahogy az irodalomtanítás is az „elnyomás” témaköre körül forgott. A tatárjárásról szóló lecke, miután egyoldalúan bemutatja a széthúzó, királyuk vesztét óhajtó nemeseket, feladatul azt jelöli meg: ,Mondd el véleményedet a főurak magatartásáról.” A mohácsi vész ismertetésénél hasonlóan jár el. A pápai követet idézi: Jla Magyarországot meg lehetne menteni három aranyforinton ebből a nagy veszedelemből, aligha akadna három ember, aki azt összeadná.” Majd következik a bevéső feladat: .Értelmezd a pápai követ megállapítását!” Az eredmény nem kétséges. A megalkotott hagyomány, a minta: cselekvésképtelen, áldozatra rest, hazájáért három forintot sem adó magyar nemest mutat. Az egyoldalúan felvázolt képpel szemben tudjuk, hogy sem a tatároknak, sem az oszmánoknak nem voltunk képesek ellenállni. Se széthúzással, se összetartással, amint ’56-ban sem lehetett esélyünk az Orosz Birodalommal szemben. Szakály Ferenc, Győrffy György és többek munkássága, még csak halványan sem jelenik meg a nemzettudatra végzetesen ható tankönyvekben, hogy csak a két érintett eseményt idézzük fel. Az oktatási anyagok: tankönyvek, térképek tárgyilagos elemzése meglepő eredményt hozhatna. Választ kaphatnánk rá miért ilyen kishitű, önmagát feladó, önpusztításba menekülő nemzet vagyunk. Ha nincs megfelelő levezető csatornája a felgyülemlett indulatoknak, akkor magunk felé fordítjuk dühünket. Az angolszász szociológiai irodalomban, alkutya-főkutya viszonyként írják le az agresszivitás társadalmi szintű levezetésének jelenségét. Nálunk a leg207