Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 3. szám - Mórocz Zsolt: Kérdez az idő

hazai erdőt. Párhuzamot keres, ha nem talál, kétségbe vonja a mű esztétikai létjogosultságát. Jellemző az ösztönös kishitűségre, hogy nem tudunk elképzelni komoly kultúrális teljesítményt külföldi előképek nélkül. Az előítélet, a kultúrális sovinizmus iskolapéldája az osztrák művészettörténet egyik balfogása. A szentírásként elfogadott tudattalan ítélet szerint, a műveltségi javak áramlásának iránya egyszer és mindörökre Nyugatról Keletre történik. Lehetetlennek vélték, hogy Alsó-Ausztriában, hát még Bécsben a jáki kőfaragóműhely kisugárzása érvényesüljön, holott ez történt. (Az avarok valamelyik kagánjukat ábrázoló aranyszobrocska okán jártak hasonlóan, amely ma Szt. Fides - egy női szent - ereklyetartója. Nyugaton legfeljebb annyit ismernek el, hogy esetleg egyik római császárt ábrázolta eredetileg, ha már szakálla volt.) Az Árpádok alatt a pannonhalmi monostorban, Szerb Antal nem kis büszkeségére, több könyv volt, mint a nagy kremsmünsteri apátságban. Bakonybélen 1086-ban 83 kötet, köztük két ezüst és egy aranybetűkkel írott Biblia. A Szent Márton hegyi szerzetesek könyvtárában 1093-ban 80 kötet (Kremsmünsterben 20-al kevesebb) található, a liturgikus munkák mellett Cicero, Cato, Lucanus, Donatus, valamint a kor enciklopédiái. A 80 kötet mai becslések szerint mintegy 250 művet tartalmazott. A pécsváradi alapítólevél 35 kötetről beszél. Az egyetlen nép vagyunk, akinek van Könyves nevezetű királya. Az Árpád-háziak alatt jó hírünket növelték a házasságok, a keleti és nyugati egyháznak adott szentek. László király leányának, Piroskának (Szt. Irene) személyében még bizánci császárné is akadt.

Mohácsig tudatosan senki nem keltette rossz hírünket, sőt a következő másfél évszázadban a kereszténység védőpajzsának hittük magunkat. A Habsburgok magyarellenes propagandájával kezd kialakulni a nemzeti ön- meghasonlás. Az „ázsiai” magyar csak azt tartja elfogadhatónak, amit az európai értékek hazai tulajdonosai és egyedül jogosult forgalmazói (előbb az udvar, utóbb az önjelölt europárek) szentesítenek. A nemzetstratégia azóta így hangzik: „csak szó ne érje a ház elejét.” Érdekeinkért - mára - nem vállaljuk az ütközéseket, inkább lapítunk, mások jóindulatában bízunk. A jó hír megszerzésének reményét az alkalmazkodásban látjuk. Elbizonytalanodott, bármire könnyen befolyásolható, egyéniségét, jövőjét feladó néppé váltunk.

Köznyelvi helyzetünk hűen tükrözi lelkiállapotunkat, azt a bizonyos társadalmi közérzetet. Önállóságunkat vesztve csak tagadni tudunk lassan, állítani nem. Mifelénk nincsenek okos emberek, ha mégis akad egy, az legföljebb: nem buta. A szép nő: nem csúnya, a jó: nem rossz... Bizony ez nem semmi, ez már valami. A gyermeket váró: terhes. Magyar megnevezéssel csak az őrültek próbálnak boltot nyitni, árut eladni. Minden azt sugallja, hogy ami magyar, hagyományos: az silány, vacak, semmire sem való. Akadnak kutatók, akik ebben a tagadó, kiúttalanságot, lemondást hordozó nyelvben látják a nagyszámú öngyilkosságok egyik okát. Kérdés, hogy a valóságot mennyire képezte le a nyelv, és mennyire hatott vissza arra tudatos, ferdített használata. Milyen felelősség jut kialakítóba, az értelmiségre, médiákra, mennyiben találják követendő mintaként az önpusztítást - és miért (Svájc egyik kantonjában minimálisra csökkentek az öngyilkosságok csupán azért, mert nem közöltek róla híreket).

Az értékek nyelvi megjelenítése, a nyelvi szerkezetek, fordulatok, jelszavak, értékválasztó, értékközvetítő hatása ma egyértelmű: a magyar, a

202