Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Mórocz Zsolt: Kérdez az idő
állított királyszobrokat megöli a savas eső és a szmog. Nincs tisztességes épülete a nemzet színházának. Hazai értékeink közül a nagyszentmiklósi kincstől, István király kardján át, Bocskai koronájáig, számtalan külföldi kiállítások büszkesége. A káprázatos (bécsi) magyar szablya, - amit előbb Nagy Károly, majd Attila kardjának véltek - sorsa mutatja, hogy emlékünk is miként hamvadt el. (Itthoni kutatók Lehel vezér tulajdonának tartják a fegyvert, amellyel a 15. század közepéig a német-római császárokat övezték fel, enélkül senki sem lehetett uralkodó.) Jónéhány Corvin kódex a szultánok vendégszeretetét élvezte hosszan Buda kifosztása után, míg a Szentkorona az amerikaiakét. Utóbbi ma ott található, ahol jobb múzeumokban a mellékhelyiség. Nincs nemzeti zarándoklat győzelmeink és nagyjaink sírjához, leszámítva Széchenyi mauzóleumát, valamint alkalmanként a 301-es parcellát. A vereségnek csak az elnyomott, az alattvaló tudatában van kohéziós ereje. A világban szétszóródott magyarság példa erre: a vereség szétszór, a győzelem összetart. Sérült történelmi tudatunk, akár egykor pazar vidéki kastélyaink, romokban hever, szétmállott az időben. A magyar a nagy temetések népe. A temetések és újratemetések pompája mögött azonban felrémlik a gyásszertartás igazi értelme: a pótcselekvés. A menekülés a valóság, a valódi cselekvés elől. Az idők folyamán lassan már az is elégségesnek bizonyult, ha az új Kreónok engedélyezték az elhantolást. Thököly, a Rákócziak, Széchenyi, Kossuth, Nagy Imre, Mindszenty, Horthy földi maradványaival együtt temettük a mindenkori reményt. A bűnös nemzet, az utolsó csatlós - ahogy Rákosi nevezte az 1848-as forradalom centenáriumán a magyarságot - könnyes szemmel állt a múltjára zuhogó rögök felett. Elhitte a róla költött hamis meséket, igaztalan, jól megszerkesztett vádakat. A balsors népe nemcsak megfogyva és megtörve, de immár megfélemlítve is, értetlenül nézi önnön pusztulását. Közömbösen hagyja hagyományainak lerombolását, de nemzeti mítoszt épít és tart fenn egy focigyőzelem okán évtizedek óta. A magyarság szellemi hódoltságba taszítására nem újkeletűek a törekvések. Az első erőteljes roham a Habsburgok nevéhez fűződik. A legkíméletlenebbül a reformeszméket valló, felvilágosult, ám a nemzeti érzés iránt tökéletesen érzéketlen II. József lépett fel. (Mai szókészlettel modernizációs kísérletként írhatnánk le törekvéseit, a jelen technokratáinak elragadtatására.) A nemesség szívósan védte az érdekeit a kalapos királlyal szemben, majd legjobbjai - túllépve saját korlátaikon - eljutottak a haza és haladás eszméjének vállalásáig. A magyar történelem máig érvényes gondolatáig. A nemzettudat, a nemzeti tradíciók lerombolására a következő figyelemre méltó kísérletet Kun Béla és társulata tette. Múltunk, szellemi örökségünk szembetűnő vonása, hogy a kiheverhetetlennek látszó tragédiákat, mindig a lélektani feldolgozás igénye követte. A nép megpróbálta elfogadni az elfogadhatatlan t, mert megmaradni és élni akart. Sajátos magyar mitológia született így a vereségek nyomán. Ezek a történeti mítoszok nem azért keletkeztek - szemben a mitologikus világkép történeteivel -, hogy az eligazodást segítsék a létezésben. Sokkal inkább azért, hogy a (magyar) sors elviselhetővé váljon. (A közelmúltban, a kádárizmusban, a humor vette át ezt a szerepet a mindennapi életben. A hétköznapi tudat számára, ezért sokkal nagyobb elhitető erővel bírt egy humorista, mint egy író, a „Hofi is megmondta” típusú 194
