Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Fábián László: A remény lárva-arca (esszé)

folytonos veszélyek között élünk, és ezek közül a halál elkerülhetetlen. Camus szerint „veszélyhelyzetben ébredünk legkönnyebben öntudatra, s ugyanezt nyújtja a metafizikai lázadás is, csak hosszabb távon, a lét egészére: az ember örökös jelenlétét önmaga előtt”. A pesszimizmus embere folyvást öntudatánál van; nem kábíthatják el csalfa ígéretek, nem sétál megalapozatlan kecsegte- tések csapdájába. A pesszimizmus méltó formája nem az öngyilkosság, hanem a fogékonyság a szenvedésre.

És - szükségképpen - annak öntudatosuslása.

Goethe, amikor leírja, hogy az „én terem az idő”, egyáltalán nem optimista. Természetesen tisztában van létezése végességével, szelleme egzisztenciáját azonban tágabban gondolja el, azt gyanítja, arrafelé lehet olyasmit keresni, ami — ködösen ugyan — de az öröklét képét kontúrozza. Ugyanakkor azzal is tisztában van, választott tere: az idő könyörtelenül behajtja rajta végességét — ennyiben át kell éreznünk a kijelentés rezignációját. A pesszimizmusát, ha tetszik. Azt is, hogy viszonyulásai is az időt választják, noha a tér kínálná a magányosság fóloldását.

Goethe azonban fóltehetőleg Benn előtt is sejtette a gondolat magányosságát. A szellemi egzisztencia tágabb horizontja a reménykedést modulálja. Olykor egészen a misztikumig. Miként Gabriel Marcel esetében: „A reménykedés - tanítja - annak állításában áll, hogy van a létben - túl minden adottságon, mindenen, ami leltár anyagát alkothatná, vagy valamilyen számítás bázisául szolgálhatna - egy velem cinkos, titokzatos princípium, amely nem képes nem akarni azt, amit én is akarok, legalábbis ha az, amit akarok, csakugyan megérdemli, hogy akarják, és egész énemmel akarom.”

A pesszimizmus nem mond ellent ennek a princípiumnak.

11