Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Szitákánt Mahápatra: Költészet: az alázatosak bátorsága
misztérium minden formája iránt, minden létező titokzatosság iránt, a saját létünk titokzatossága iránt. Azért tesz így, mert a misztérium jelenlétében az ember kicsinynek, kiszolgáltatottnak érezi magát, míg korunk arra törekszik hogy elhitessük magunkkal, hogy hatalmasak vagyunk. Arra tanított bennünket, hogy ne bízzunk a racionális alapot nélkülöző ösztönös dolgokban. Az író azonban hisz abban, hogy a misztérium nem csak, hogy a világ mozgatóereje, de ez van létünk legmélyén is, és a szavak feladata, hogy szimbólumot találjanak ezen titokzatosság számára. Korunk arra is megtanított bennünket, hogy utasítsuk el a reménybe és a csodákba vetett mindennemű hitünket. Reményről beszélni manapság szinte az istenkáromlással egyenlő, és elfelejtettük, hogy csodák szinte a szemünk előtt is történhetnek, a hétköznapjaink megmaradt folyamatosságában, végtelen álmunk kusza maradékai között. És csodák nem csak mitológiai korokban történhettek. És az irodalom, mint arra Joyce is rámutatott, ezzel a mindennapival foglalkozik, nem a rendkívülivel. Itt az ideje, hogy a mindennapokban keressük a csodát, a bennünk és köröttünk lévő világban kutassuk rejtjelezett álmaink foszlányait. Ami a titkos kódot feltöri az az elszántság, hogy nem fordulunk vissza az életben és nem adjuk fel a reményt, hanem meditálunk mindennapi élményeinkből, amelyek mögött talán nem is rejlik mélyebb értelem, rejtély, csoda vagy álom. A rejtély azt követeli tőlünk,hogy elgondokozzunk róla és igyekezzünk feloldani az illúzió és a realitás közötti konfliktust, hogy az álmot láthatóvá tegyük az ember odaadásának, ambivalenciáinak, áldozatvállalásának, vágyódásainak, reményeinek és fantáziájának minden színével együtt. Szublimált üzenete felszabadíthatja a szeretet és az együvé tartozás erejét, amely legyőzi a halált és a megsemmisülést. Ha becsukjuk az ajtót a saját belső énünk intimitására, mint ahogy a „másikkal”, csak magunkat ítéljük magányra és a tárgyakkal való körülvettség kínszenvedésére. Végső elborulás előtt Van Gogh szívbemarkoló képen festette meg rabok egy csoportját, amint állandóan körbe-körbe járnak. Ott kívül élet van, holdfényben fürdő táj és mindössze annyit kellene tenniük, hogy kinyitják a kaput és kisétálnak. És mégsem teszik meg. Az élet az emberi szellem lakóhelye, és ha visszautasítjuk, hogy a képzelet felszabadító ajtaját kinyissuk, akkor az élet börtönné válhat. A képzelet érzelmi utazása az, amely megszabadít bennünket az alapvető emberi lét folyamatos korróziójától. Nietzsche azt a figyelemre méltó kijelentést tette, hogy álmainkban annyi igazi alkotó energiát használunk fel, hogy az ébrenlét óráira alig marad. A művészet arra törekszik, hogy visszahozza az életbe az álmot, az alkotást. Mindegyikünkben van egy pszichés tudatalatti világ, amelyet gyakran nem akarunk elismerni. Az irodalom tükröt tart annak a belső énnek, és arra törekszik, hogy megmutassa azt a titkos képet, amelyet az író alkotó énje mindenkiévé tett. Ez a közösség érzése elérésének záróaktusa. A 15. századi Európában egyszer egy türelmetlen fiatalember állított be egy kolostorba, és azt kérdezte a kolostor fejétől, hogy vajon nem unnak-e bele időnként az évről-évre folytatott állandó magányos meditációba. Az apát egy színpompás tollazatú madárra mutatott, amely egy közeli fán ült és énekelt. A fiatalembert elbűvölte a madár szépsége, és üldözni kezdte, hogy jobban 138
