Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Pusztai János: Önéletrajz

János, igen, igen, az a fiatal író, az a lakatos, rendes fiú, nyílt, mostanában jött ki új regénye, újságosokról, fuvarosokról szól, irton szeretne az Előréhez kerülni, nagyobb óhaja soha nem volt, nincs és nem is lesz, valósággal lobog, lángol a vágyakozástól, hogy egészoldalas riportokat, portrékat, beszámolókat, hírkoktélokat csináljon számodra, számotokra, végeredményben: mindannyi­unk számára zsilvölgyi bányászokról, vajdahunyadi kohászokról, busteni fafel­dolgozókról, slatinai alumíniumgyártókról, ploiesti kőolaj finomítókról, azugai sörfőzőkről, ej, hogy le menne most egy üveg jéghideg azugai ser!, ne mondd, Neked nem szabad, le vagy tiltva?, ó, a májad, a veséd, az epéd?, nem működ­nek szabályszerűen?, úgy érzem, már bennem is szúródnak a szervek, itt fenn, a szívem tájékán, no jó, jó, küldöm Pusztait, az első száz év nehéz, a többi megy magától. Mint a karikacsapás. János a Scienteia Háza folyosóin kan­yarogva, a Szatmárnémetiből Bukarestbe került izraelita vallású szekus őr­nagy-főszerkesztő Szilágyi Dezső Jukszus-odujáig” egyhuzamban a kari­kacsapás kifejezés eredetén töprengett, mivel gyermekkorában Nagyrét szerte neves karikakergető volt. A karikakergetés nem azonos a karikacsapással, ámbátor (Veress Zoltán) nem eshetnek túl messze egymástól. Karikacsapás­nak a karikának, mint olyannak bottal, (pálcával) történő ütését-hajtását tarthatjuk, de egyebet is. Tegyük fel, azt, amikor úgy „csapjuk” el a karikát, „gurigát”, hogy nem elfelé megy, hanem visszafelé jön, vissza a markunkba. Ilyenkor mondja a jampec, a malagambista, a huligán: Úgy jön, mintha menne. Elvtársam, világlott a sötét öltönyös Szilágyi Dezső szemefehérje óriás íróasztala mögött, „tiszteletet parancsoló, elmenyugtató” félhomályban, a Zsil völgyében jól fogna nekünk egy agilis tudósító. Rendezze a párttagságát és jöjjön újra. Akkor szóba állunk. Bizonnyal szóba. Akkor interveniálhatok a Komitetul Centrálnál. Legyen megint membra, és vedem női. (Comitetul Cen- trál=Központi Bizottság, membru=tag, vedem noi=meglátjuk). Üdvözlöm. Sok sikert a literatúrában. Gézától, Domokostól tudom, milyen erős pánája van. (Pana=toll, írótoll, ugyanakkor: géphiba, defekt). Mi tagadás, János Bukarest­ben alaposan feltöltődött humorral. Otthon, a Zsé birtokán „bütykölve” nem győzött „lelohadni”. Ezerkilencszázhetven augusztus tizedikén este, le­fekvéskor az ötéves Zsolt keserves sírásra fakadt. Nem akarok megöregedni, nem akarok megöregedni, hajtogatta a könnyeit nyelve. Az öregek meghalnak. Hívta az anyját, belekapaszkodott, átölelte: Nem hagylak meghalni! Nem hagylak meghalni! Aput se hagyom! Attilát se! Nehezen csillapodott. János és Ica nem tudták, mi tévők legyenek. Szaladjanak ideggyógyászért? Otrom­baság lenne a gyermeket„hírbehozni”. az ideggyógyászokat különbenis bolon­dorvosoknak nevezték. Volt abban némi igazság. 36. Zsolt titokzatos kitörését, nevezetesen azt, hogy nem akar megöregedni, ijedtében az egész család sietett semlegesíteni. János megsimogatta az arcát, Ica csókolgatta, Attila pedig mellé feküdt és rövidke mesékkel vigasztalgatta. Az egyik arról szólt, hogy Nekeresd országban, valahol, az Üveghegyen innen vagy túl élt egy bíró. Annak a bírónak egyszer légy szállt az orrára. Nosza, lecsapott rá, elcsípte és rögvest halálra ítélte. Kidobatja a toronyból, döntött a legszigorúbb szigorúsággal. Az ítéletet a bakó annak rendje-módja szerint végrehajtotta, a legyecske meg vidáman elrepült. Ma is repül, ha a villás 128

Next

/
Oldalképek
Tartalom