Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Pusztai János: Önéletrajz
mekkoromban, nálunk Temesváron, Nálunk Nagygalambfalván, Nálunk Csíksomlyón, Nálunk Tordán kezdetű „élménybeszámolói” az ő terét is bó'ségesen betöltötték, kitöltötték, feltöltötték. Szász tisztában volt azzal, hogy Emberek vagyunk, és akarjuk, nem akarjuk, holnap havazni fog. Kányádi fogadni mert volna: jövő tavasszal újra Virágzik a cseresznyefa, Fodornak Fülöpkével a tengeren, Csipikével az erdőben akadt dolga; a Fekete tengeren és a Hója erdőben, Lászlóffy Torda /elszabadulására” emlékezett: A Tordai Hasadék megremeg, / dicsőn zúg, dúl a Vörös Hadsereg. „A zúg, dúl pejoratív, azonnal zúdulra cserélni!” Balogh József, a megnyerő' külsejű-modorú költó'-regényíró a filegórián kívül téblábolt; ette magát, mert „ide rendelték”, de az „utolsó minutumban” mégsem ültették kamera elé. Tisztán láthattad, engem nem tartanak írónak, szólt Jánoshoz később nagy keserűséggel. Kecses rózsafapiipa billegett a fogai között. Pedig ugye, folytatta, halomra szerzem a verseket és regényt írtam a Gonzága kámeáról. A Gonzága-kámea! Van neked halványlila gó'zöd arról, mi az, Gonzága és mi az, kámea? Jánosnak bizony nem volt ilyesmiről leheletnyi halványlila gőze sem, ezért azt kérdezte: Kik nem tartanak írónak? Ezek né, komám!, vágott ki pipás jobbjával egy teljes kört az írószövetség vendéglőjének dohányfüstös levegőjéből, holott négy nyelvet beszélek, a magyart, a románt, az oroszt meg az ukránt. Ahány nyelv, annyi ember, nincs igazam? De, miért is ne, mondta János szatmárias- nagyréties (azon belül: Móriczos-Gellértes-Panekes-Páskándis) „előzékenységgel” és szétnézett, lássa már ő is a saját szemével azokat az „inkriminált kerékkötőket”, vagyis: az EZEK-et. EZEK úgy, olyan természetesen, olyan gyanútlanul ültek a fehér terítős, kerek asztaloknál, mint szőlőszemek a gerezden, (a száron, a kocsányon, a csutkán). Domokos Géza, Majtényi Erik, Szász János, Kányádi Sándor, Fodor Sándor, Huszár Sándor, Lászlóffy Aladár, Bodor Pál - egy fürt, Fanus Neagu, Nichita Stanescu, Marin Préda, Nicolae Manolescu, Veronica Porumbacu, Ion Lancranjan, Francisc Pacurariu - másik fürt, Eugen Jebeleanu és egy tizenhat-tizennyolcéves „költőnő”, az öreg híresség napjainak harmatos lelkületű megédesítője - harmadik fürt. Kettejük gerendjére több szőlőszem soha nem „fért” fel. Hagyd el, Jóska, .jópofáskodott” szeszektől zsongó fejjel János, rá se ránts, csak szedjed a vadkörtét. A füst menjen egyenesen, az a fontos. A nagykárolyi illetőségű Balogh Jóska kezdte „venni a lapot”, de Jánosnak ment a vonata. Le kellett lépnie, nem volt mese. Kolozsváron „megállt” és a Korunk szerkesztőségében Balogh Edgárnak „átnyújtotta” az addig két lapnál elparentált Zsé birtoka- kezdeményét. Azért neki, mert Kántor Lajos hiányzott. Edgár bátyánk nyilvánvalóan nem mulasztotta el felhívni fiatal barátja figyelmét arra, hogy „Erdélyi magyar írásbeliségünk egyenletes kurzívitása, amely Bél Mátyástól immár Molnos Lajosig, sőt Vári Attiláig ível, magával hozza a publicisztika, a közírás követelményeinek kielégítését is. Hol késik hát a munkás hétköznapok előremutató, merész, realisztikus, tartalmában szocialista ki- dallása?” János kapkodva ígért tücsköt-bogarat, hetet-havat, akárha bértoll- nok, pártpacsirta lenne. Július harmincegyedikén a Kriterion Könyvkiadótól megérkezett a Zsé birtokára kötött szerződés. Aláírta és az eredeti példányt visszaküldte. Mostmár nincs kibúvó; munkára fel!, gondolta szellemileg ajzot- tan. írás címmel naplójegyzetet menesztett az Előréhez, Bukarestbe. Az alkotás nehézségeit, majdnem lehetetlen voltát ecsetelte. A szerkesztő más 126