Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
de Mari csak állt a félig nyitott ajtóban, köténye sarkával szemét törölgette:- tudtam én, tudtam . . . még apám is fordult egy-két kört anyámmal, minket azonban röpített a báliruha, feltüzelt a szokatlan ital, hol egymással, hol Gazsi bácsival, hol meg csak úgy szabadon szólóban pergettük táncos fiatalságunkat, Gazsi bácsi ekkor szüleim felé fordult, s reám mutatva felkiáltott:- nézzétek ezt a lányt, szakasztott úgy táncol, mint annak idején Róza anyánk- Róza? - buggyant ki számon halkan, s szemem a rég nem figyelt olajképre tévedt, arc, alak helyett mintha csak egymásba kúszó színsávok kígyóztak volna ki a keretből, a többieknek, akik úgy megszokták ott a két függönyszárny mögött akár valami régi szobadíszt, akár valami testrészüket alkotó tárgyat, eszükbe se jutott felnézni a falra, de azt se vették észre, hogy ekkor már nem a nagybátyámmal táncoltam, hanem----kivel is? talán a kön yv- és papírkereskedő hétéves Józsikájával, az ó-hazabeli gyermekideállal, azután megint mással, vagy ismét ő lett volna megsudarasodva, vállasodva, szemében fel-fel csillanó rámszikrázással, gomblyukában fehér szekfűvel, és már nem is a kopott ebédlő recsegő padlóján, hanem valami ismeretlen, mégis otthonos bálteremben, azután egy még magasabbal még szédítőbb keringéssel- és micsoda bódító muzsika! de hisz’ ez a toliforgós királyfi a Sóspatakból egyenesen idesiklott a száncsónakon, kék a lába, zöld a szárnya, és nem is magunkban lejtünk, körülöttünk habfehér kisasszonyok, tüllruhák, atlaszdolmányos lovagok, valamennyien közös ritmusra, közös táncfigurák, honnan jöttek? nem jöttek, itt teremtek egyszerre, s mi, oldalamon a tollbokrétás királyfi, balkeze derekamon, jobbjában piruló alma - de íme egy újabb táncos nyújtja felém karját, arcát nem látom, szédítő pergés, könnyű vagyok, lábaim nem is a földön, valahol magasabban, nem is az én tagjaim táncolnak, ki röpít, hová röppenek, és a vendégek, — a táncospárok------sehol---------------------ím e, már az asztalt is leszedték, a képmás mozdulatlanul a helyén, a kígyózó színsávok visszahúzódtak a keretbe most újra hallom Gazsi bácsit: - nézzétek ezt a lányt, szakasztott úgy táncol, mint annak idején Róza anyánk apám, anyám két egymást keresztező szólamban egyszerre ellenkeznek: - táncolt? én sohasem láttam táncolni - így anyám, - miért Róza, hát nem Anna volt a keresztneve -, így apám, aki igazságkereső szenvedélyében mindennek és mindenkinek pontos nevét kereste - ám a sógor felhorkant:- dehogyisnem húgom, táncolt ő, de még hogy! nem emlékszel a teleholdas éjszakákra, amikor a padlásablakból meglestük hogy forog, lejt, lendül a karja, dobban a lába — erre már Mari szájáról is leesett a lakat: - bizony, igaza van Gazsi úrnak, de még mennyire táncolt, haragudott is érte Áron tekintetes . . .- lehet, én sohasem láttam - nem hát, mert féltél a kísértetektől a hiúba mászni - nem a kísértetektől, az egerektől apámat azonban nem hagyta nyugton a nevek valóságába vetett hite és megismételte: - de miért mondod, hogy Róza?- ej, hát nem ismerted saját anyósodat - harsogott Gazsi bácsi, majd, akárha 119
